327 nap után hatósági kíséret nélkül mehettem be az iskolámba (ami már máshoz tartozott), tanítani. 331 nap után a táblabíróság úgy ítélte meg, hogy már nem indokolt fenntartani a hatósági felügyeletem. 420 nap után a bíróság azt is megállapította, hogy az ellenem kezdeményezett vádemelés alaptalan, sőt az volt már a nyomozás elkezdése is.
Kíváncsian várom, hogy még hány nap kell ahhoz, hogy jogerősen lezárják a kirakatpert, s még mennyi nap fog eltelni, amíg újra visszaadják azt, amit, 2016. november 3-án elvettek.... Tőlem, és az iskolánktól...
Nagyon sokat töprengtem, hogy megosszam-e a gondolataim? De ezt nem tehettem meg 331 napig törvényi tiltás miatt... 666 napig egy nem gyakorolhatott jog miatt... Miközben volt közel 150 jelentkezés a hatóságoknál, több mint 10 meg/kihallgatás, bírósági tárgyalás...
Több száz nap alatt több százszor éreztem azt, hogy nem hagyható szó nélkül, ami történik. S legalább ennyiszer kellett meggyőznöm magam, hogy a rendszer arra vár, hogy mikor szakad el a cérna, mikor nem bírom tovább. Mikor teszek valamit, amibe bele lehet kötni? Mert eddig ilyet még nem találtak. Sokszor átolvastam az ellenem gyártott vádakat, de eddig csak arra jöttem rá, hogy azon túl, hogy van vádaskodás, szerintem vád ellenem igazából nincs. Csak próbálkozás, ködösítés, félretájékoztatás.
Több százszor számolgattam, hogy ezt még meddig...
Meddig mehet el a rendszer?
Minden nap, ami eltelt a hatósági felügyelet alatt, s annak feloldása után, egyenként és összesítve is az igazságtalanságról beszél. Arról, hogy megtörténhetett ma és itt, hogy egyik napról a másikra kiderül, hogy nem tettél semmi törvénytelent, csak egyszerűen hittél abban, amit teszel, s minden energiáddal küzdtél egy célért. Egy iskoláért. S a rendszer eldöntötte, hogy ezt nem teheted tovább. Nem tudták, hogy mi legyen a vád, de találtak egy ürügyet. S kispadra küldtek.
Beindult a rendszer. Jogi procedúrák, paragrafusok, ügyészek, ügyvédek, bírók, jó és rosszakarók...
S közben teltek a napok. Egyedül, találkozásokkal, megjegyzésekkel. Emberekkel, akik egyszerűen és őszintén megöleltek, akik üzentek, akik megkönnyeztek, akik hátba veregettek, akik összetett kézzel imádkoztak, akik hangzatos beszédeket mondtak, akik szerepeltek, akik tettek, s a kik úgy tettek, mintha tennének, akik vigasztaltak, akik kitartásra biztattak, akik megkérdőjeleztek, akik vádoltak, akik...
S közben láttam, hogy az iskola úgy lett egyedi, ahogyan sose gondoltam volna. Egyedi, amelyikkel, ha bárki kapcsolatba került, meghívót kap(hat)ott tanúkihallgatásra a rendszertől. Egyedi, mert ennyi idő alatt sem tört meg a kitartása. Egyedi, mert élt és él a remény, hogy győzhet az igazság. Hogy nem lehet megszüntetni valamit csak azért, mert a rendszer így akarja.
S miközben dübörgött a rendszer, mindenki teszi/tette azt, amit a legjobb tudása szerint tehet. A tanárok tanítottak, a diákok tanultak, vetélkedőkre jártak, haladtak. A szülők elbizonytalanodtak, vagy csendben felzárkóztak, legjobb tudásuk szerint küzdöttek.
A rendszer nagyon ravasz. A rendszer arra várt, hogy mögéje is felzárkózzanak. Lassan, de belopta az elmékbe a gondolatot, hogy talán mégis csak igaza van. Kérdőjelt kérdőjelre halmozott. S még ha nem is volt kérdés, elkezdtek sokan erre választ keresni.
Mert a rendszer így működik: ha nincs hiba, de felmerül a lehetősége, akkor elhiteti veled, hogy lehet, hogy mégis van. Ha lehet, hogy van, akkor már arra késztet, hogy keresd a hibát. Esetleg keresd meg, hogy ki hibázott. Kérd számon. S minél többen keresték a hibát, annál jobb volt a rendszernek. S a sort lehetne folytatni. S minél jobban telt/telik az idő, annál biztosabb, hogy a sort rossz, de akár jó szándékkal is folytatni fogják.
Sőt, lesz, és volt, aki téged hibáztat(ott). Mert ez a dolgok rendje. A rendszer megbélyegez, s talál valaki(ke)t, aki(k) ezt a bélyeget segít(enek) neki még mélyebbre sütni. S egy idő után már egyre kevesebben kérdezik meg, hogy hogyan kezdődött az egész. Megbélyegzettként csendben viselheted a sorsod. S a rendszer igyekszik gondoskodni arról, hogy akit megbélyegzett, az tényleg csendben viselje a sorsát... A rendszer ügyel arra is, hogy ha kiderül, hogy hibázott, az is csendben történjen. Ne erről szóljanak már a hírek. Mert nem azt akarja, hogy az igazságról szóljon a történet.
A rendszer tudta és tudja, hogy az embert az tette emberré, hogy megtanult alkalmazkodni a változásokhoz. A változást kiváltja egy váratlan esemény. A reakció elsőre heves. Látványos. Majd hozzászokik a szervezet. Együtt él vele. Természetessé válik. Sőt, hiányérzete támad, ha már nincs. Már nem is foglalkoztatja, hogy az a váratlan esemény jó volt-e vagy rossz. Ez van. Hozzászokott.
Lehet, hogy bennem van a hiba.
Nem szoktam hozzá.
Mert mindez 2016 november 3-tól folyamatosan zavar.
Zavart, hogy nem tehettem azt, amit szeretnék. Zavart, hogy nem mehettem be az iskolámba, s zavart, hogy csak akkor engedtek vissza, amikor másokon múlt az iskola sorsa, s zavar, hogy nem ott kezdhettem újra, ahol kikényszerítették, hogy abbahagyjam. Zavart, hogy távolról kellett néznem, hogy igyekeznek lebontani azt, amit építettünk. Zavart, hogy hónapokon keresztül nem mehettem el a családommal néhány napra, mert rendszeresen alá kellett írnom a rendszernek, hogy jelen vagyok. Zavart, hogy ha a piros-kék lámpás autó megállt a házunk előtt, a kisfiam (is) tudta, hogy „apa, téged keresnek...”. Zavart, hogy figyelnem kellett, nehogy összefussak valakivel, akivel a rendszer szerint nem találkozhattam. Zavart, hogy engedélyt kellett kérjek arra is, hogy elmehessek egy tanár-diák meccsre, levéltárba, vagy a családommal nyaralni. Zavart, hogy az engedélynek örülnöm kellett. S a sor folytatható lenne...
Nagyon zavart, hogy ezzel teltek a napjaim. Zavart, hogy egyesek a múlt részének tartottak, s a rendszer egyesekkel elhitette, hogy többé nem lehetek iskolám igazgatója. Sőt, velem is el akarta hitetni, hogy ne is legyen kedvem hozzá. Mert félnem kellene... Mert bárki, bármikor újra kispadra küldhető... Mert náluk van a kontroll.
Amikor megaláz egy rendszer, egy idő után megérted, hogy a rendszer csak akkor működhet, ha kiépíti a kontrollt, a félelem kultúráját. Ez történelmi törvényszerűség. De az már nem törvényszerű, hogy bárki is szolgaian bedőljön a rendszernek. Hogy átvegye, hangoztassa annak a vádjait. Még akkor sem, ha ezzel úgy tűnik, hogy a közösségen akar segíteni. Egyszer talán kiderül, hogy ki írja a forgatókönyvet... Kinek az érdeke ez a „színjáték”, ki osztja benne a szerepeket, ki az, aki vállalja a főszerepet a csillogás kedvéért, s kik a tudatos vagy tudatlan statiszták. Kinek az érdeke, hogy kiürítse a poharat, csak azért, hogy ő tölthesse újra tele „tiszta vízzel”. Anélkül, hogy átgondolná, hogy ami a pohárban van, az nem-e „tiszta”? Kik azok, akiknek jól jön a felelőtlen csevegés és a médianyilvánosság, bármi áron. Kik azok, akik mások munkája után elsőként akarnák learatni a babárt? Kik azok, akik bedőltek a rendszer cseleinek? Mert a rendszernek elsősorban arra van szüksége, hogy belülről bomlassza a közösséget. De ez csak annak használ, aki szét akar szedni. Nem használ annak a közösségnek, amelyik meg akar maradni.
Az értelmetlen vádaskodás helyett, az értelmes jövőépítés miatt nem töprenghetek azon, hogy mi zavart, mi fájt, mi volt a nehéz.
Hiszek abban, hogy egyszer kiderül, hogy ezt nem lett volna szabad. Nem lett volna szabad, hogy a rendszer így játszódjon bárkivel is. Nem szabad, hogy ehhez hozzászokjunk. Nem lenne szabad, hogy egy gyerek úgy menjen iskolába, hogy közben megkérdőjelezik, hogy szabad-e ezt tennie. Nem lenne szabad, hogy egy szülőt azzal terheljenek, hogy aggódjon azért, hogy gyereke jó helyen van-e. Nem lenne szabad, hogy egy tanár ne tudhassa, hogy a következő hónapban kitől kap fizetést, a következő évben hol fog tanítani. Nem szabad, hogy egy közösség beletörődjön abba, hogy akaratát nem veszik figyelembe.
Ami több száz napon keresztül erőt adott, az a kölcsönös bizalom. A hit abban, hogy tőlem, tőlünk nem vehetőek el az álmaink. A tudat, hogy akik számítanak, azok ugyanúgy éreznek, mernek, tesznek, kitartanak, hisznek... A biztos tudat, hogy ez a mi ügyünk, s „mi” többen vagyunk...
Ennyi idő után ezért nem érzem, hogy holtvágányra tudott volna küldeni a rendszer. Sem engem, sem az iskolát. Mennünk kell tovább, visszaépíteni mindazt, amit elbontottak, s bízni abban, hogy volt, van és lesz értelme álmodni, tenni az álmokért. Mert nem adhatjuk fel. S nem is adjuk fel...
S ezért „felejtem ami mögöttem van, s az előttem levő után rugaszkodom.” (Fil. 3-14)
