A házat – Asztalos Lajos helytörténész adatai szerint – a 19. század végén Groisz Béla szemorvos örökösei építették. Itt volt 1919 és 1940 között a román katonai körzetparancsnok, majd 1940 és 1944 között a magyar földművelésügyi minisztérium erdélyi földbirtokpolitikai főosztályának székháza.
Arra is kevesen emlékeznek, hogy az 1940-es évek végétől az 1950-es évek közepéig itt működött a hírhedt Szekuritate kolozsvári parancsnoksága (a Szekuritate „impozánsabb” Traian úti székhelyére való költözése után az épület a Pionírháznak, 1990-től pedig a Gyermekpalotának ad otthont). Az épület alagsorában voltak a fogdák és itt folytak a szovjet kiképzéssel, de nagy hazai „ügytúlbuzgósággal” végzett, éheztetéssel, különféle kínzásokkal nyomatékosított kihallgatások. Sok-sok ártatlan ember – nemzetiségre és vallásfelekezetre való tekintet nélkül – könnyeinek, fájdalmának, szenvedésének, esetenként kínhalálának voltak tanúi ezek a falak. A legkeményebben a magyarrokkal és a vallásfelekezetek papjaival, lelkészeivel, illetve az értelmiségiekkel jártak el, hiszen elsősorban ők merték kimondani a nemet a kommunista rendszerben napról-napra növekvő igazságtalanságra, embertelenségre. Az akkori aktivisták és a pribékek célul tűzték ki, hogy még a hit és a vallás vigaszától, a templom menedékétől is megfosszák őket. A mindenütt osztályellenséget szimatoló kommunista államvédelmi szervek a teljesen ártatlan kis csoportosulásokban is a szocialista társadalmi rendszer megdöntésére irányuló összeesküvést láttak. De a történelem folyamán ismét bebizonyosodott: ember tervez, a Mindenható Isten végez.
