Gyakorta még saját – idegenben rekedt – polgárai előtt is lezárta a határokat. Bizonyos államok még az életmentőnek tekintett védőmaszkok és az oltóanyagok exportját is betiltották. Donald Trump az amerikaiak számára szeretné felvásárolni a koronavírus elleni oltás kikísérletezésében eleddig legtöbb sikerrel kecsegtető Cure/Vac nevű thüringiai biotechnológiai kutatóintézetet. Szinte már visszautasíthatatlanul hatalmas összeget, egymilliárd dollárt kínál érte. Egyetlen feltétellel: a vakcinát csak amerikai állampolgárok gyógyítására lehet majd felhasználni. (Persze, ha már minden amerikai állampolgár immunissá vált, jó pénzért majd mások is megvásárolhatják…)
Most derül ki, hogy a globalizáció, s a vele járó világszintű munkamegosztás miatt bizonyos termékeket, köztük létfontosságú gyógyszereket csupán bizonyos államokban állítanak elő (az utóbbiak jelentős részét például Kínában és Indiában). Mivel a járvány miatt ezekben az országokban is fel kellett függeszteni a termelést, az egészségügyi ellátás (nem csak koronaügyben) a világ számos országában (például Németországban is) akadozik.
Joggal merül fel a kérdés, hogy – globalizáció ide vagy oda – kiszolgáltathatja-e egy állam önmagát (pusztán gazdasági megfontolásokból) másoknak. S megengedheti-e magának azt a luxust, hogy vállalatait „idegeneknek” árusítja ki, vagy engedi idegen országokba telepíteni. Ezzel nem csak saját polgárait fosztja meg a munkalehetőségtől, de válsághelyzetben – mint most is – maguktól az idegenben előállított termékektől is.
Nem csoda, hogy – meglehetősen paradox módon – az eredendően internacionalista (a globalizációt tehát a proletárforradalom jegyében mintegy megelőlegező) kommunizmus a globalizált kapitalizmus túlkapásai elleni védekezés gyanánt ismét divatba jött. Az Amerikai Egyesült Államokban demokrata színekben egy hamisítatlan kommunista, Bernie Sanders verseng az elnökjelöltségért. Ráadásul az – egykor még nászát is Moszkvában megünneplő – hithű moszkovita a versengés egyik szakaszában favoritnak is számított.
Bizonyos – a társadalom szempontjából meghatározó jelentőségűnek számító – privát cégek államosításának ötlete ma már Nyugat-Európában sem számít kuriózumnak. Az állam elővásárlási jogáról nem is beszélve.
A korona-világválság a gazdaság bizonyos ágazatait gyakorlatilag felszámolta. Az államközi turizmus, s ezzel a vendéglátóipar, a légi és földi közlekedés, a taxi és egyéb szolgáltatások hosszú sora jutott csődhelyzetbe. Az autóipar a beszállítók egy részének megbénulása miatt gyakorlatilag leállt. A mezőgazdasági termékek létfontosságú cseréje továbbra is prioritást élvez, de felmerül a kérdés, hogy ebben a vonatkozásban nem értelmesebb-e valamiféle önellátásra berendezkedni?
De az a kérdés is jogos, hogy a gazdaságot követően nem fog-e összeroskadni a társadalombiztosítási rendszer is? Azaz az állam egésze. Abban a formájában, ahogyan ezidáig ismertük. Vajon mindez – akárcsak a válság elmúltával is – megakadályozható-e egyáltalán?
Ráadásul a kérdést nem csak a korona-világválság teszi aktuálissá, de a mind fenyegetőbb környezeti válság is, melyet az előbbi a maga gazdasági csődjeivel csak elmélyíthet. (Bár bizonyos vonatkozásokban átmenetileg enyhíthet is rajta. Lásd Vuhan kitisztult egét!) A termelési kényszerszünet, mely a vártnál jóval hosszabbnak ígérkezik, mindenekelőtt a kisvállalatokat és főként a globális Dél (azaz Afrika és Dél-Amerika) államait juttathatja csődbe, amennyiben az utóbbiak a fejlett északi államok gazdasági szükségleteitől függenek. Az egészségügyi ellátórendszer kezdetlegessége, a nyomornegyedek egymásra zsúfolt embertömegei valóságos melegágyai a vírusos fertőzések exponenciális terjedésének. Így aztán ezekben az államokban a környezeti válság által is kiélezett hatalmas jövedelmi különbségek következményeként bármikor súlyos zűrzavar, lázadások, fosztogatások, újabb polgárháborúk robbanhatnak ki, melyekkel szembesülve az életben maradók számára egyetlen lehetőség kínálkozik: a menekülés. Emberek tíz, sőt százmilliói kényszerülhetnek arra, hogy elhagyják országaikat.
A világgazdasági recesszió minden komolyan vehető szakember véleménye szerint elkerülhetetlen. A gazdaságilag megrokkant – s ezért növekvő munkanélküliséggel is sújtott – Nyugat, ha szeretné, sem lesz képes ezeket a bevándorlókat befogadni. Kérdés, hogy békés eszközökkel ellen tud-e majd állni az előbb-utóbb háborús viszonyokat előidéző ostromnak. A végsőkig kétségbeesett emberek (zömmel fiatalok) számára mindegy lesz, hogy éhen halnak vagy lelövik őket. Sőt, a második variáns vonzóbbá válhat számukra, mint az első. S előbb-utóbb ők maguk is fegyverekre tehetnek szert, hiszen mindig akadnak államok, melyek saját hatalmi törekvéseik érdekében sietnek kihasználni a helyzetet…
Az egyetemes emberi jogokra vonatkozó nemzetközi egyezmények ilyen körülmények közt elkerülhetetlenül lekerülnek a napirendről. (Románia máris felfüggesztette az Emberi Jogok Európai Egyezményét…) Az amúgy is törékeny nemzetközi jogrendszer bármelyik pillanatban összeomolhat.
Ezt a helyzetet mindenáron meg kell előzni. Csak azt nem tudni, hogy miként. Nyilvánvaló ugyanis, hogy megoldás csupán a jelenlegi gazdasági világrend mélyreható reformjával lehetséges. A globális kapitalizmus a jelenlegi helyzetben éppoly zsákutcának bizonyul, mint az önmagát globálisnak álmodott kommunizmus.
A vírus a világot maradandóan átalakíthatja. Beláthatatlan következményekkel.
Amint azt a német közgazdász, Dieter Kempf véli: „A gazdasági önellátás követelése jól hangozhat, de nem veheti fel a versenyt azokkal a gigantikus előnyökkel, melyeket a világszintű munkamegosztás lehetővé tett. Ha a globalizáció ellenségeinek engednénk át a terepet, az a nemzetközi jólét globális romlását váltaná ki. Nyugaton is.”
Persze kérdés, hogy a környezeti krízis perspektívájában ez a jólét fenntartható-e még egyáltalán?
Mind bizonyosabbnak látszik, hogy a világgazdaság és -társadalom – hatalmas lemondással, az egyenlőtlenségek eltökélt kiegyenlítésével, az egyének, a társadalmi csoportok és az államok közti méltányosság új, az eddigi beidegződéseinkkel radikálisan szakító – átalakítása nélkül az emberiség valóban végveszélybe kerülhet.
Minden jel arra utal, hogy a vírusválság csupán a mind fenyegetőbbé váló környezeti válság puszta előszele. Egyfajta ízelítő abból, ami még csak ezután következhet. A globalizáció válságának egy merőben új – számunkra egyelőre elképzelhetetlennek tűnő, mert emberi természetünkkel összeegyeztethetetlennek látszó – világkép kialakulásához kell elvezetnie.
Magyarán nem annyira a világot, mint inkább önnön világfelfogásunkat és életmódunkat kell radikálisan átalakítanunk.
Képesek lehetünk rá?
