A koncert, amely megváltoztatta az életemet

A The Night of the Beast főszereplője két tinédzser srác, Chuki (Esteban Galindo) és Vargas (Daniel Esteban Reyes), akiknek legfőbb álmuk, hogy az 1975-ben alakult heavy metal banda, az Iron Maiden koncertjére eljuthassanak. A srácok összegyűjtik a jegyekre a pénzt és készen állnak arra, hogy életük legfelejthetetlenebb estéjét éljék át, azzal azonban nem számolnak, hogy a koncert előtt néhány órával kirabolják őket.

A film eléggé univerzális témát feszeget, hiszen a zene sokunk kapcsolódási pontja lehet, elég csak visszaemlékezni arra, hogy tiniként az ember hányszor ment el koncertre a barátaival, amelyek később a felnőtté  válás meghatározó mérföldkövei lettek. Hányszor cserélgettünk kazettát, cédét, vagy hányszor éreztük azt egy-egy dal hallatán, hogy megtaláltuk, amit kerestünk, a belső hangunk a zenével együtt megszólalt. Érdemes lenne boncolgatni, hogy bizonyos koncertek miért válhatnak ikonikussá számunkra, beszélhetünk arról, hogy miért vonult be a zenetörténelembe a Nirvana Unplugged in New York-ja vagy arról, hogy miért volt iszonyúan menő, amikor a Metallica 1999-ben gondolt egyet és összeállt a San Francisco Symphony Orchestrával, hogy a klasszikus zenét és a metált ötvözve koncertet adjon. Milyen élmény lehetett a Kádár-korszakban 1986-ban, amikor a Queen a budapesti Népstadionban lépett fel? Az eseménynek egyébként a napokban volt a harmincöt éves évfordulója.

A 2008-as Iron Maiden-koncert Bogotában is az ikonikus kategóriába tartozott, a filmben azt követhetjük végig, hogy a srácok miként jutnak el erre az eseményre. Érdekes, hogy az alkotók egy óra és tíz percbe mennyi mindent tudtak belezsúfolni, mindezt úgy, hogy a The Night of the Beast végig élvezhető és követhető maradjon. Nincsenek kilengései, egy síkon, egyszerűen mozognak a történések, és ezt nem negatív értelemben írom: a film egyszerű és semmit nem spiláz túl. A zenéje is telitalálat, többségben rock vagy metáldalokat hallunk, de olyan ízlésesen válogatva – csak néhány másodperces hosszal –, hogy annak se jelentsen problémát, aki nem ezt a fajta zenét kedveli. A zenei aláfestés meglepően jól passzol a képkockákhoz, amelyek látképet mutatnak Bogotá tereiről és embereiről. Városi csatangolást látunk, szép, ízléses felvételek formájában, a film vizualitása egyedi. Az alkotók az eredeti koncert estéjéről is bevágtak részeket, ezeket néhol a jelen felvételeivel is összekapcsolják. Kolumbiai film lévén a nézőnek lehet pár sztereotípiája, a készítők ezekkel is leszámolnak: a képek színesek, vibrálóak.

Esteban Galindo (Chuki) és Daniel Esteban Reyes (Vargas)

A karakterek is kapnak hátteret, megtudjuk, hogy Chuki a mélyen vallásos anyukájával él, aki csak akkor engedi kitenni a metálposztereket a szoba falára, ha Jézus-szobor is lóg mellettük. Vargast az alkoholista apja neveli, akivel egyetlen kötődési pontja a zene. Az apa egyik régi barátja, Cala (Jairo Vargas) lemezboltot üzemeltet, és egyik találkozásuk alkalmával elmeséli a srácoknak, hogy egyszer majdnem ők is eljutottak Maiden-koncertre, és harmic éve arra várnak, hogy az elmulasztott lehetőséget bepótolhassák.

Több film is eszembe jutott, miközben néztem a The Night of the Beast-et. Említhetném a Sing Street – Zene és álom (Sing Street, r.: John Carney, 2016) vagy a Majdnem híres (Almost Famous, r.: Cameron Crowe, 2000) című alkotásokat. Mindkettőben a nagytesók tanítják az életre a kicsiket, azáltal, hogy lemezeket, zenéket és zenekarokat mutatnak be. Ezeknek a filmeknek az alapgondolata az, hogy az élet fontos kérdéseire és mérföldköveire a választ a zenében találjuk meg. A „Maiden-filmben” Cala szerepe is hasonló, ő az, aki midezek mellett azt is kimondja, hogy a barátság mindennél többet ér.

Chuki és Vargas összeverekednek, miután kirabolják őket, a feszültséget egymáson vezetik le. A nap végén mindketten megpróbálkoznak azzal, hogy ismét jegyet szerezzenek a koncerte, Chuki az anyukája félretett pénzét lopja el, Vargas pedig megtalálja az egyik fickót, aki kirabolta őket. A film egyik legszebb pillanata: Vargas elkiáltja magát, hogy „Tolvaj!”, és a semmiből vadidegen emberek ugranak rá a rablóra, segítve ezzel Vargast, hogy visszavegye, ami az övé. A metálosokról gyakran az az előítélet terjeng, hogy agresszívak és veszélyesek (persze, vannak, akik azok), de összességében az a tapasztalatom, hogy kevés bajtársiasabb, azonnal tettre kész közösséget ismerek, és ezt a film remekül bemutatta.

Végül a fiúk Calával együtt illegálisan akarnak belógni a koncertre, ahol Calát a rendőrök elkapják. Chuki és Vargas sikeresen „kiszabadítják” őt, de így a zsaruk őket kapcsolják le. Mindketten azt kiabálják Calának, hogy „menj, és nézd meg a Maident!”. A film ezzel az aranyos csavarral ellensúlyozza, hogy a srácok végül mégsem jutnak be.

A mozi végén Chuki a pénzt visszaadja az anyukájának, Vargas a piától kidőlt apjának meséli el, hogy majdnem hallhatták élőben az Iron Maiden-t, de végül a zenekart a régi barátja, Cala láthatta. Este Vargas felveszi kazettára a koncertet, amelyet lejátszott a rádió, másnap a felvételt Chukinak adja.

A koncert, amely megváltoztatta az életemet... A The Night of the Beast megmutatta, hogy ez a koncert sokféle lehet. A mondatot mindannyian másképp fejeznénk be, de az első rész talán összekapcsolhat: mindenkinek volt lemez, dal, koncert, zenekar vagy barát, aki/ami megváltoztatta az életét. Mauricio Leiva-Cock filmje coming-of-age sztori, óda a zenéhez, a barátsághoz, meg persze az Iron Maidenhez.

(Borítókép: Jelenet a filmből)