Ismét volt egy csörte Németh Zsolt, a magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke és a román külügy között. Immár a sokadik szócséplés a székely zászló körül. Egy napot tartott a vita, ami mögött aligha kell tudatos stratégiát keresni. Kinek mi volt a szándéka, Bukarestből vagy Budapestről szítják a konfliktust? – ilyen és ehhez hasonló kérdések szoktak megfogalmazódni ilyenkor. Ezúttal azonban semmilyen tudatos stratégiát nem kell keresni, pusztán egy tíz éve rendezetlen vitának a felemlegetéséről van szó a két ország diplomáciai stílusának pavlovi reflexeivel körítve.
Németh Zsolt egy fényképet osztott meg abból az alkalomból, hogy tíz évvel ezelőtt tűzték ki Budafok-Tétény polgármesteri hivatalára a székely zászlót a hazai nemzetiségi jelképhasználat korlátozása elleni tiltakozás gesztusaként. A magyarországi politikus ismét megerősítette kiállását a székelyek és a székely jelképek szabad használata mellett. Ezt írta a szövegbe: „A székely zászló addig lobog a magyar közintézmények homlokzatán, amíg a román állam engedélyezi korlátozástól mentes szabad használatát Románia egész területén! Hajrá székelyek! Hajrá Erdély!” Erre érkezett a román külügy reakciója, amely röviden arról szólt, hogy bekérették a bukaresti magyar nagykövetet, aztán érvként elsütötték a már jól ismert „nemlétező”, „úgynevezett”, kisbetűvel írt Székelyföldet, hogy márpedig ilyen közigazgatási egység nem létezik.
A reakciók jól mutatják, hogy itt nincs szó fejleményről, ez egy álló vitának a felhánytorgatása anélkül, hogy új érvek elhangzottak volna. A felek ismét összezördültek a megfelelő diplomáciai körítéssel, aztán már egy hét múlva sokan nem is fognak emlékezni rá. Persze a diplomáciai emlékezetben számon tartják ezeket a csörtéket. Éppen ezért ha a felek nem próbálják meg felülvizsgálni érveiket, stílusukat és ha nem törekednek valójában a nézeteltérések rendezésére, aligha fognak ezek megoldódni. Ha így haladunk, 2033-ban is a székely zászlót és a nemzetiségi jelképek használatát fogjuk taglalni.
A román félnek elsősorban azt kell megértenie, hogy alkotmányos kötelessége rendeznie viszonyát a magyar kisebbséggel, és le kell számolnia azzal a felfogással, hogy a kisebbségeknek elég megélniük nemzetiségi hovatartozásukat otthon és a saját intézményeikben. Ez amolyan száz éves adósság, amiben igaza is van Németh Zsoltnak. Ugyanakkor a magyar félnek is jobban oda kellene figyelnie a román fél érzékenységére, és nem feltétlenül a „mellveregetésre” kellene összpontosítania. Persze ez egy kulturális és stílusbeli különbség a román és a magyar nép, illetve diplomácia között, ami alaposan megnehezíti a közeledést és egymás megértését. A magyar fél általában szókimondó, ami a románok habitusától meglehetősen idegen, náluk nem dívik ez a közvetlen nyílt beszéd, főleg amikor a kellemetlenségekről van szó. Ezeket nyíltan tárgyalni udvariatlanságnak számít. A magyar diplomácia a nyílt színen próbálja napirenden tartani az ügyeket, a románokkal viszont talán eredményesebb a színfalak mögött egyezkedni. Nagyobb önmérsékletre lenne szükség tehát a magyar diplomácia részéről is, hogy meddig megy el a szókimondásban.
Ugyanakkor Romániának azért is lenne jó rendeznie a viszonyát a magyar kisebbséggel, mert ez biztonsághoz és növekedéshez vezet. Minden bizonnyal Bukarestben nehéz leszámolni az etnikai nemzetállam lázálmával, amely papíron, a törvények szintjén kevésbé érhető tetten, de a gyakorlatban (lásd: különböző önkormányzati, adminisztratív és hatsági döntések, igazságszolgáltatás működése) igencsak érvényesül. Mindaddig a nemzetiségi jelképek is tiltott listán lesznek, és a közbeszédből is nehéz lesz száműzni azt a gyermeteg és udvariatlan badarságot, hogy Székelyföld nem létezik. Ha nem létezne Székelyföld, akkor ez a tíz éves vita sem lenne, akárcsak a román külügyminisztérium közleménye.
Borítókép: Facebook
