A kétnapos, Fehér megyei hazajáró címet viselő honismereti értekezlet megnyitóján köszöntőjében a felnőttekből és diákokból álló közönségnek Vörös Alpár iskolaigazgató elmondta, hogy érzelmileg különösen kötődik ezen térséghez, hiszen nagyapja, Vita Zsigmond tudóstanár a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tevékenykedett. Megjegyezte, hogy intézményvezetőként is minden alkalmat megragad az Apáczai-líceum és a nagyenyedi kollégium testvériskolai viszonyának továbbépítéséért.
A megnyitón Vörös Alpár köszöntötte az egybegyűlteket
A folytatásban megnyílt az Apáczai Galéria dísztermi és az I. emelet folyosói részlegén megrendezett Fehér megyei anzix elnevezésű, a témával összefüggő képző- és fotóművészeti, néprajzi és dokumentációs tárlat (megtekinthető 2020. március 7-ig). A képzőművészeti részlegen helyet kapott a korszakos jelentőségű művész-tanár, Barcsay Jenő Fiúportré fiatalkori rézkarca, Gruzda János olajfestményei és ceruzarajza, Dóczyné Berde Amálnak a nagyenyedi vár bástyáját megjelenítő ceruzarajza stb., míg a mintegy százötven felvételt tartalmazó fotóanyag témagazdagon jeleníti meg a szóban forgó régió építészeti értékeit, néprajzi hagyományait, kulturális, történelmi-földrajzi arculatát. A Fehér megyei visszapillantó. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium a dokumentumok tükrében kistárlat pedig az elmúlt másfél évszázad írásos és fotós „látleletét“ villantja fel.
Fehér megye képekben, az iskola folyósóin
Lassel Ágnes, a Győrbíró Pál tanár által 1954-ben létrehozott torockói Néprajzi Múzeum vezetője Torockó néprajzi és helytörténeti arculata előadásában a kiállítás számára kölcsönadott varrottasok, szőttesek, festett ládikák szín- és formavilágát mutatta be, valamint az „élőben” is felvonultatott menyasszonyi, illetve lányviselet összetevőit, köztük a híres egy kaptafára készült csizmát. A továbbiakban kitért a hajdan vasércbányászattal foglalkozó város (először 1332-ben említi a pápai tizedlajstrom) múltjának és jelenének feltérképezésére. Szó esett a közismert, az 1870-es tűzvész után épített házakról, valamint a Kárpát-medence egyik legrégibb (1668) itt található gerendaházáról.
Lassel Ágnes, a torockói múzeum vezetője bemutatja a helyi népviseletet
A néprajzi tárlat Magyarlapádra vonatkozó részébe Borbándi Erika helyi lelkipásztor avatta be a hallgatóságot, külön kitérve a tárlaton látható három női és egy férfiviselet bemutatására. Amint mondta, a még manapság is élő női viselet összetevői a „kispendely” (szűk, rövid alsószoknya), a ráncos, bő alsószoknya, erre jött a „fersing” (sűrűn rakott szoknya), majd az ugyancsak rakott és a széleken csipkézett kötény (amit ruhának neveztek). Felül hordták a „budris” inget, rajta a „lájbit”. Lájbi helyett vehettek „lékrit”. Az alsószoknya és az ing fehér vászonból készült és nem volt túldíszített. Régen a nyak-, váll-, csuklórészeknél apró berakásokkal, tűrésekkel szerényen díszítették. A szegélyekhez kézzel horgolt csipkét illesztettek. A fersing, a kötény és a mellény díszítéséhez fekete selyem- vagy bársonyszalagot használtak, esetleg színes zsinórt.
Napjainkban is használatos férfiviselet a fekete „priccses” vagy az egyenes szabású, fekete zsinórral egyszerűen díszített, fehér posztónadrág. Felül bő ujjú, kis galléros ing, rajta fekete lájbi. Rövid, posztókabátot (ujjast) vagy hosszú, posztóból készült kabátot, „pundért” viseltek. Fekete kalapot hordtak, ezt árvalányhajjal vagy virággal, „bokrétával” díszítették.
Életre kelteni a fafaragás hagyományát
A magyarlapádi erős gyökérzetű néprajzi értékek megőrzése és a belőlük való továbbépítkezés fontos szempontja, hogy tiszta forrásból táplálkozzon és hogy a sajátunk legyen – ezt már Borbándi András magyarlapádi lelkipásztor fejtegette előadásának (Magyarlapád népi faragásának reneszánsza) felvezetésében. Ilyen összefüggésben elemezte a református község 1785-ből való fából faragott hírneves „nagykalapu” kapuját, a továbbiakban pedig arról beszélt, hogy 2004-ben sikerült újra életre kelteni a Kis-Küküllő menti, és azon belül a lapádi mintákból ihletődő, azt felelevenítő népi fafaragás hagyományát.
Lőrincz Ildikó, a Magyarlapádi Általános Iskola igazgatója A magyarlapádi anyanyelvi oktatás helyzete kapcsán felvázolta, hogy a szorványkollégiummal rendelkező tanintézmény lélekszáma apadó tendenciát mutat. Az iskolai nevelés múltjáról megtudhattuk, hogy kezdete a reformációig nyúlik vissza. Amint mondta: a múltból merítenek erőt, hittel és akarattal azért, hogy elmélyítsék a neveltekben a nemzeti, kulturális, keresztyén értékeket. Ennek érdekében az intézményben többek között néptánc- és hangszeroktatás zajlik, de hangsúlyt fektetnek a kézműves foglalkozásokra, a színjátszásra, tornászvizsgák megtartására. Jóllehet a tanintézmény infrastruktúrája sok tekintetben megújult, hiányoznak a jól felszerelt, modern kabinetek, laboratóriumok, korunk kívánalmainak megfelelő didaktikai eszközök, és gondot jelent, hogy minden tantárgyat szaktanár oktasson. A megújulás útján járó iskola habitusát a Budapestről a Fehér megyei Fugadra települt, birtokaiért restitúciós küzdelmet folytató, műemlékeket mentő, többek között pedig a magyarlapádi szórványkollégium mentoraként jeleskedő Bánffy Farkas által mondottakkal összegezte: „A gyerekek kaptak egy új lehetőséget, az iskola kapott egy új életet!”
A borkóstolóval egybekötött, A tájegység szőlőművelési és borászati kultúrája című előadásában a magyarbecei Győrfi Jenő borász a jelenlévőket beavatta nemcsak a különbnél különb minőségű és karakterű borfajták ízvilágába, hanem a borkészítés rejtelmeibe is.
A honismereti értekezlet első napján közreműködött a Borbándi András vezényelte magyarlapádi kórus, amely zsoltárokat és népdalokat adott elő, továbbá a Sipos Ferenc irányította Pirospántlikás zenekar és a Magyarlapádi Hagyományőrző Néptánccsoport (táncoktatók: Kádár Kata és Komáromi Kristóf), általuk élményszerű előadásban színre került leánykarikázóban (az ún. kapcsosban) és az azt hagyományosan követő férfi táncokban, a lassú és gyors pontozóban gyönyörködhetett a közönség. A táncelőadásba ékelten pedig Borbándi Zsuzsa és Szilágyi Székely Zsófia népdalműsorában, Szilágyi András-Levente tolmácsolta katonadalokban, valamint a Szántó Ferenc magyarbecei prímás, furulyás emléke előtt tisztelgő összeállításban lelhették kedvüket a jelenlévők. A műsor felvezetőjében Sipos Ferenc, a Pirospántlikás prímása, az 1998-ban alakult Etnikai Kulturális Alapítvány elnöke kiemelte, hogy a 22 éve fennálló alapítvány égisze alatt az erős gyökérzetű magyarlapádi népi kultúra manapság is virágzik – ezt érzékeltette a levetített, a múltat a jelennel montázsszerűen ötvöző, a generációk közti természetes kultúraátadásról szóló rövidfilm is.
Szilágyi András-Levente magyarlapádi katonadalokat ad elő
Történelmi ereklyék nyomában
A második nap nyitányaként Lupescu Radu történész előadásából megtudhattuk, hogy az egykor Torda vármegyéhez tartozó Torockó és Torockószentgyörgy határán lévő Székelykőn emelt torockószentgyörgyi vár a Szolnok megyei Ákos nemzettség ideszakadt ágának köszönheti létét, és hogy a várat építtető Torockai család is innen kapta a nevét. A Torockai család mindvégig komoly erőfeszítést tett itteni birtokának benépesítése érdekében. E benépesítési törekvésnek volt a része az Erdély „második honalapítójának” tekinthető István ifjabb király (IV. Béla király idősebb fia) azon döntése, amellyel székelyeket telepített a torockói birtokkal keletről határos Aranyos földjére – amelyből a későbbiekben kinőtte magát Aranyosszék.
A torockószentgyörgyi várral kapcsolatosan feltételezhető, hogy az Erdélybe látogató és a családfővel találkozó Nagy Lajos 1366-ban várépítésre is engedélyt adott a családnak. Amúgy a vár létezéséről először 1459-ben történik írásos említés. A torockaiak a 15. század közepére jelentős mértékben kiépítették a várat, de nem tudták sokáig nyugodtan élvezni, mivel 1467-ben más erdélyi nemesek mellett ők is részt vettek a Mátyás király elleni elfojtott lázadásban. A vár később menedékszerepet töltött be a Rákóczi-szabadságharc idején, amikor a császári csapatok ágyúval lőtték, és nagymértékben elpusztították. Ma a vár romló állaga ellenére „valóságos történelmi ereklye”.
Magyarlapádi legényes
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium Nagykönyvtára előadásban Gordán Edina könyvtáros elmondta, hogy a könyvtár kezdete 1622-re vezethető vissza, amikor Bethlen Gábor megalapította a Collegium Academicumot Gyulafehérváron, és saját fejedelmi könyvtárát bocsátotta a diákok és tanáraik rendelkezésére. Amint az előadótól megtudtuk, sajnos, nem maradt fenn sem a kollégium, sem a fejedelem könyvtáráról könyvjegyzék. 1658-ban a török–tatár csapatok érkezésének hírére a könyvtárat néhány évre Nagyszebenbe menekítették. Az első ismert könyvtári katalógus 1679–1680 fordulóján készült, és mintegy 1500 tételt tartalmaz. A kuruc szabadságharc idején a könyvtár szinte teljesen megsemmisült, majd a 18. században Teleki József és felesége, Árva Bethlen Kata, Borosnyai Nagy Márton, Zágoni Gábor és Bánffy Zsigmond könyvadományai révén jelentősen bővült a könyvállomány. 1849 januárjában a Nagyenyedre betörő román csapatok az akkor 20 ezer kötetre becsült könyvtárat feldúlták, az ekkori állományból ma mindössze 500 kötet maradt meg. Gróf Mikó Imre adománya kívánta kárpótolni a veszteséget, amikor 1863-ban az ókori klasszikusokat tartalmazó könyvtárát, két értékes szekrényével együtt a kollégiumnak adományozta. Az 1948-ban államosított könyvtár 1952-től a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár zárt fiókrészlegeként működött; az Erdélyi Református Egyházkerület által 2005-ben visszaigényelt, és 2013–2016 között felújított könyvtár manapság mintegy 70 000 kötetet számlál.
Művészet és egyház
A régió képzőművészeti életének antológiája. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium véndiák képzőművészei című előadásában Murádin Lovász Noémi művésztanár arról beszélt, hogy a nagyenyedi kollégiumban a művészeti ismeretek hosszú időn át legfeljebb csak érintőlegesen kerültek be az iskolai oktatásba. A hangsúly a grammatikán, a szónoklattanon, a jogrenden, a teológián vagy matézisen, a matematikán alapult. Az első két diák, akinek a neve mellett a „pictor” szó áll – Bardótz Lajos és Csernátoni Pál –, 1775-ben írta alá a kollégium törvényeit. Ismeretünk szerint az első olyan kollégiumi növendék, aki megmaradt a maga választotta pályán, Bikfalvi Koréh Zsigmond (1761–1793) volt, aki többek közt Pataki Sámuel neves kolozsvári orvos arcképét örökítette meg. Megtudtuk azt is, hogy a háromszéki Márkosfalván született Barabás Miklós (1810–1898), a magyar nemzeti festészet egyik megteremtője, önéletrajzi írásában teljes fejezetet szentelt enyedi éveinek, s nem feledve az alma matert, megfesti Bethlen Gábor arcképét és elküldi mementóként az 1849 januárjában porig alázott Nagyenyed és kollégiuma számára. A kollégium könyvtára kegyelettel őrzi Barabás Miklós másik festményét, Mikó Imre portréját.
Szathmáry Pap Károlyt (1812–1887) szintén több szál fűzte a Fehér megyei tájakhoz és szellemi élethez, de Körösfői Kriesch Aladár (1863–1920), Gruzda János (1881–1953), Dóczyné Berde Amál (1886–1976), Szolnay Sándor (1893–1950), Dési Huber István (1895–1944), Barcsay Jenő (1900–1988), Incze János Dés (1909–1999), Gy. Szabó Béla (1905–1985), Wass Albert (1896–1969) is a maguk módján ezerféle szállal fűződtek ezen térséghez.
Magyarlapádi párostánc
Kovács Mihai Egyházi intézmények a középkori Fehér vármegyében című előadásában bemutatta a szóban forgó régió egyházi intézményrendszerét. A helyi katolikus egyház központi intézménye a püspökség, amelynek alapítási időpontjával kapcsolatban vita alakult ki a korábbi történetírásban. Az utóbbi években viszont az ellentmondás feloldódni látszik, ugyanis az alapítást inkább a 11. században végbement hosszú folyamatként értelmezik. A püspökség székhelye alapítása óta Gyulafehérváron található; a 16. század közepén a reformáció korában szűnt meg, a 18. század elején viszont a Habsburg-kormányzat visszaállította. Az előadó arról is beszélt, hogy a középkori püspök világi feladatokat is ellátott, például hadsereget vezetett, kiterjedt birtokokkal rendelkezett, a királyi tanács tagja volt.
A továbbiakban szó esett arról, hogy sokrétű egyházkormányzati feladatainak ellátásában a püspök segítségére volt a kanonokból álló székes káptalan. A késő középkor folyamán a káptalan tagjai közül nagyon sokan igen művelt emberek, igazi humanisták voltak.
A fehérvári főesperesség – amely Fehér vármegyénél valamivel kiterjedtebb volt – nem kevesebb mint 170 plébániát számlált a középkorban. Az előadótól megtudhattuk, hogy a megye kolostorhálózata kiterjedt volt, ugyanis Fehérváron domonkos és ágostonos, Alvincen domonkos, Tövisen ferences, Szentmihálykő vára mellett pedig pálos rendház működött. A koldulórendi (ferences, domonkos) kolostorok a virágzó lelki élet mellett a települések városiasodására is mutatnak.
Főnixmadárként feltámadó kollégium
Gudor Kund Botond gyulafehérvári lelkipászor, a Nagyenyedi Református Egyházmegye főesperese (A Fehér megyei magyarság léthelyzete. A térség ref. templomai és hitélete) előadásában ismertette a magyarság jelenlegi Fehér megyei helyzetét. A 2002-es népszámlálási adatok alapján a magyarság Fehér megyei számaránya a románsághoz képest 4,6%; ebből református 76%. A megye lakossága 2002-ben 342 336 fő volt, a magyarok száma pedig 15 757. Ez a szám mára csak 9800 körülire tehető, míg a reformátusság a megye lakosságának 3,4%-át teszi ki. Más vallásúak közül erős unitárius egyházközségek találhatók Torockón, Torockószentgyörgyön és Nagyenyeden, katolikus egyházközségek pedig Gyulafehérváron, Türben, Felvincen, Marosújváron, Borbándon és Kudzsiron.
Mint mondta a fogyatkozó számú magyarság kapcsán: a pusztulás első jele az 1658-as tatár- és törökjárás volt, majd a barokk kor első évtizedeiben, 1713-ban a pestis pusztított. Több család teljesen kipusztult. Az 1784-es erdélyi román parasztlázadásnak magyar részről rengeteg volt az áldozata, majd tetőzte a nemzetiségi összetűzéseket a magyar–román polgárháború 1848–1849-ben; a veszteségek miatt tömegsírok jelennek meg a hegyaljai településeken; a forradalom és szabadságharc eseményeit szociális-gazdasági válság követi. 1918 után dr. Szász Pál és Márton Áron katolikus püspök, valamint Nagy Ferenc tövisi püspökhelyettes élteti a helyi magyarságot. 1990 előtt és után id. Szegedi László tartja életben Hegyalja megfogyatkozott magyarságát.
Vetési László szorványügyi tanácsos (Erdélyi Ref. Egyházkerület) Gudor Kund Botond előadásához kapcsolódva vetített, megrendítő erejű felvételeivel illusztrálva hozta közelképbe a szórványsorsban élő Fehér megyei magyarság léthelyzetét.
Megmaradásunk letéteményese a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium előadásában Szőcs Ildikó iskolaigazgató kiemelte: a kollégium (amelyet Erdély első egyetemeként Bethlen Gábor alapított 1622-ben Gyulafehérváron) ma szebb, mint történelme során bármikor. Akárhányszor is égették és dúlták fel, mindig főnixmadárként támadt fel. A nagy küzdelmek árán megtörtént újjászületés dátuma 2016, amikor testben és lélekben is új korszakba lépett a tanintézmény. „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” – idézte Bethlen Gábor hitvallását az előadó, majd kiemelte a nagyfejedelem pragmatikus cselekvésre intő gondolatát, miszerint: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet”. Ilyen összefüggésben az intézményvezető arról beszélt, hogy mennyire fontos megtartani, ami a miénk, utalva itt azon küzdelemre, amelyet a kollégium épületének visszaszerzéséért folytatott Istenben bízva a közösség. Az elért eredmények tükrében, hitelt érdemlően hangzottak az igazgatónő szavai, miszerint szórványban is lehet méltóképpen, felemelt fejjel élni.
A kétnapos előadássorozat vezérgondolata is lehetne az, amit a folytatásban Szőcs Ildikó mondott: „Akárhányszor is hozott ránk romlást a történelem, Enyed mindig ki-, és felvirágzott, hazai és európai támogatást élvezve, az építő akarat rendre felülírta a sátáni rombolást”.
Józsa Miklós nyugdíjas magyartanár (A Bethlen-kollégium, a múzsák tanyája) előadásában kifejtette, hogy a kollégium kezdeti időszakának legkiválóbb diákja, majd tanára Apáczai Csere János (1625–1659) volt. Amint egykori tanítványa, Bethlen Miklós jellemezte: „Apáczai nyitá meg Erdélyben a tudós embereknek, mind a becsületnek ajtaját, megmutatá magán, hogy a magyar is megérdemli a doctor és professor nevet”. A kollégium „fejedelmi és mégis demokratikus levegő”-jére, szellemiségre utal br. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszternek 1869-ben tett nagyenyedi látogatásakor szerzett tapasztalata: „Örvendetes, ha valamely tanintézetben kifejlődött és él valamely sajátos, egészséges régi hagyomány.”
Az előadó kiemelte, e tény a klasszikus példája, hogy az akadémiai eszme Apáczai Csere Jánostól Bod Péter munkásságán át jut el Aranka Györgyig, aki az 1790-es évek elején rövid időre magvalósítja Apáczai álmát. Az 1825-ben alapított és 1830-ban induló Magyar Tudós Társaság első tagjai közt már ott van Köteles Sámuel, a Bethlen-kollégium tudós rektor-professzora, majd őt számos enyedi tanár és volt diák követi.
A kollégiumban végzett többek között Pápai Páriz Ferenc (1649–1716), Misztótfalusi Kis Miklós (1650–1702), Aranka György (1737–1817), Köteles Sámuel (1770–1831), Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842), Bolyai Farkas (1775–1856), gróf Mikó Imre (1805–1876), Kemény Zsigmond (1814–1875), Berde Mária (1889–1949), Szentimrei Jenő (1891–1959), Sipos Domokos (1892–1927), Jékely Zoltán (1913–1982), a kollégium költő-tanárának, Áprily Lajosnak a fia, Vita Zsigmond (1906–1998), Sütő András (1927–2006).
Akitől elbújt a szilva
Önképzőkörök a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban című előadásában Dvorácsek Ágoston tanár arról beszélt, hogy a kollégiumban több évszázados hagyománya van az önképzésnek: már a gyulafehérvári korszakban szokás volt vitára állítani a diákokat, és színdarabokat, jobban mondva színre alkalmazott párbeszédeket előadni.
Miután 1791-ben az erdélyi országgyűlésen Aranka György kezdeményezte egy nyelvművelő társaság megalakulását, a kollégiumban Thoroczkay Pál vezetésével diákcsoport vállalkozott az anyanyelv művelésére. Ugyancsak 1791-ben színjátszó önképzőköri társaság indult; ebből a korszakból származik a Próba című zsebkönyv, amelyben a diákok által magyarra átültetett drámák jelentek meg. A későbbi időszakról Vita Zsigmond így írt: „az 1830-as évek elején a kollégiumban meginduló irodalmi ébredés hatására 1835–37-ben, majd 1839-ben ifjúsági olvasótársaság szerveződik, kiadják a Virágkosár (1837), majd Korány (1847) zsebkönyvet, és komoly művelődési programot tűznek ki maguk elé.” Mivel politikai kérdésekkel is foglalkoznak, a hatalom zaklatásai miatt 1836-ban feloszlatták.
Az előadótól megtudhattuk: a köztudatban az első önképzőkör megalakulási éveként 1859 szerepel. Létrejöttét Szász Károly, a későbbi püspök, a kollégium akkori diákja szorgalmazta. Ekkor indult meg a Herepei Károly vállalta Általános Ifjúsági Önképzőkör. Az elején hetente, majd kéthetente gyűltek össze, és irodalmi, természettudományi és bölcseleti jellegű érveléseket tartottak, szavaltak és bemutatták szépirodalmi próbálkozásaikat. 1872-ben az Általános Ifjúsági Önképzőkör részeként megalakult a Teológiai Önképzőkör. A gimnazisták köre 1898-tól Kemény Zsigmond néven működött. Az 1906/07-es tanévben megalakult a Bethlen Gábor Kör, amely vallásos célú volt. 1893-ban a kollégiumban működő tanítóképzős diákok is önképzőkört alapítottak, amely az 1899/1900-as tanévtől Gáspár János Önképzőkör néven működött. 1920-ig pezsgett az élet ezekben az önképzőkörökben.
Karsai Noémi, középiskolás diák (A Bethlen Gábor Kollégium Fuchs Herman-gyűjteménye) előadásában bemutatta, hogyan sikerült Wanek Ferenc és Dvorácsek Ágoston tanárok segítségével felleltározni a kollégium tulajdonában levő több száz leletet tartalmazó őslénytani gyűjteményt, amely Brassói Fuchs Herman (1915–1996) örökösei rendelkezésére került Nagyenyedre. A gondosan kiválogatott félszáz darabból álló kiállítás megtekinthető a tanintézmény kismúzeumában, s amikor az egyházkerület végérvényesen visszakapja a természetrajzi múzeumot, az egész gyűjtemény ott lesz elhelyezve.
„Szedjetek szilvát, mert énelőlem már az utóbbi időben elbújik” – Vita Zsigmond, az ember című előadásában Szabó Emília, a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum és a Bethlen Gábor Kollégium magyar és német szakos tanára a tudóstanárnak állított emléket. Amint elmondta, a kollégium egyik jelentős személyisége munkásságáról könnyen találni adatokat, őt azonban az érdekelte, hogy milyen volt Vita Zsigmond, mint ember. Azért, hogy erre választ kapjon, kérdőívet juttatott el 12 olyan személynek, akik közelről, személyesen ismerték őt. Az adatközlőkkel folytatott beszélgetések során számos érdekes szokást, történetet ismert meg Vita Zsigmond hétköznapjaiból, aki különös ételekkel lepte meg vendégeit, ilyen volt például az almás csirke vagy a mézes túró. Gyenge látása miatt, amikor vendégeit kalauzolta Nagyenyed környékén, távcsővel kereste ki a fontosabb látnivalókat, sőt, az iskolában néha távcsővel fürkészte a táblát. Egy másik válaszadó így jellemezte: „Bennem a magas, szálfaegyenes és mindig gyors járású tanár úr nagy tiszteletet ébresztett, amit még növelt a szúrós tekintet sokdioptriás szemüvege mögül. Bevallom, nagyon respektáltam. Engem az iskolában nem tanított, de az életben annál többet…”
A közönséget legvégül a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium Fügevirág (irányító: Veres Edit, táncoktatók: Komáromi Kristóf, Kádár Kata) néptánccsoportja ajándékozta meg kiválóan koreografált magyarlapádi táncelőadásával.
Továbbgondolásra késztetésként hadd zárjuk a beszámolót a következő verssorokkal: „Egyre több az új arc. Bethlen Gábor / gondolta-e... / hogy ez lesz városából? (Bogdán László: Jékely Zoltán, hosszú évtizedek után újra Nagyenyedre látogat).
Székely Géza programvezető
fotók: Gábor Ferenc és Horváth László
