Egy kis elmélkedés
Most már örülök, hogy akkor összeszedtem magam, és nekivágtam annak az életemnek, amelyben Almának is nagy szerepe volt. Visszahúzódó kislány voltam, nem nagyon akartam beszélni senkivel. Féltem az emberektől, nehezen oldódtam fel ismeretlen társaságban, de amikor Alma megérkezett, az utcán egy csomó ember leszólított és kérdezősködött róla. Nem volt hova fussak, így hát egy ezer idegennel kezdtem el beszélgetni. Egy idő után rájöttem, hogy senki nem fog megenni, csak beszélgetni akarnak Almáról és a szokásairól. Alma is mindenki felé nyitott volt, nem zavartatta magát, bárkit körbe puszilt, ha a másik is vevő volt a dologra.
Egyszóval nagyon sokat számított nekem az, hogy Alma ott van mellettem. Én is nyitottabb lettem az emberek felé, és most talán ki fogsz nevetni, kedves Olvasóm, de tudtam, hogy ha valami bajom van, akkor neki elmondhatom, mert ő úgysem fogja továbbadni senkinek. Benne bízom a legjobban, neki el merek mesélni bármit. Ha kimondom magamból a bajaimat, megnyugszom, Alma pedig mindig vevő erre. Fekve vagy velem szemben ülve mindig meghallgatja a bajaimat, s bár nem tud tanácsot adni, azért megpuszilja az arcomat, s én tudom és érzem, hogy szeret.
Alma viszont nemcsak engem szeret, hanem a káposztás laskát is. Nemrégiben édesanyám egy kicsi asztalra letette az ennivalót, s amíg nem figyeltünk oda, Alma ellopta. Tündérien nyalogatta a szája szélét. Amikor visszatértünk az asztalhoz, hogy kivigyük a konyhába a káposztás laskát, már hűlt helye volt, Almának a hasában lapult. Megszidtuk, de úgy láttam rajta, nem nagyon törtük össze a lelkivilágát.
Viszont bármilyen finom falatról lemond, amikor kinyitjuk a mosogatógépet vagy a mosógépet. Rossz élménye lehet valamelyikkel, és nagyon fél tőlük, pedig esküszöm, soha nem dobtuk be egyikbe sem.
Demény Ágota
