Megjelent a Szabadság és az EKE – Kolozsvár 1891 turistamelléklete, az Erdély 2024. augusztusi számában.
Rekord kevés jelentkező, majd hirtelen pálfordulás
Na de ne szaladjunk előre ilyen gyorsan, hiszen váratlan eseményekből és kihívásokból bőven kijutott a túrát megelőző egy-két hétben is. Annak ellenére, hogy a másik három teljesítménytúrához képest a Kóst sikerült a legkorábban meghirdetnünk az esemény dátumához viszonyítva, nagyon lassan indult be a jelentkezés. Ráadásul július végén, augusztus elején az EKE Vándortáborban önkénteskedtünk, így egy hét szervezés teljesen kiesett, amikor pedig rápillantottam a jelentkezési listákra, szomorúan konstatáltam, hogy még csak 50-en vannak. Aztán amint hazaértünk a táborból, próbáltam behozni az egy hetes lemaradást nemcsak a szervezés, hanem a promoválás terén is: rádiós interjúk, Facebook-hirdetés, sztorik és bejegyzések, körlevelek, potenciális résztvevők megkeresése személyesen – ergo, mindent bevetettem, hogy sikerüljön megugrani a mágikus százast. Hivatalosan augusztus 7-én kellett volna lezárnunk a jelentkezést, de akkor még csak a 80-at ütöttük meg, így kitoltuk a határidőt augusztus 11-ig, vasárnap éjfélig. Sokat tanakodtunk, hogy mi történhetett, miért nem jelentkeznek az emberek, hiszen két évvel ezelőtt 148-an vettek részt, aztán rádöbbentünk, hogy a hosszú hétvége miatt rengetegen elmenekülnek a városból, kihasználva a szabadnapokat, emellett a várható forróság sem javít a regisztrációs kedv serkentésén, s mivel tavaly nem tudtuk megszervezni a túrát a vándortábor miatt, biztosan néhányan már elszoktak az augusztusi teljesítménytúrázástól. Aztán csodával határos módon (vagy az égiek beavatkozásával) a meghosszabbított regisztrációs időszakban még 70-en beneveztek, így repestem az örömtől, hogy mégsem lesz hiábavaló a szervezés.
No, de ezzel még nem ért véget a kihívások sorozata, hiszen az útvonaljelzésre készülődve az egyik csapat kiesett betegség miatt, így öten maradtunk a több mint 75 km-es táv kiszalagozására. Már-már kezdtem beletörődni, hogy idén nem fogjuk tudni kijelezni a teljes távot, amikor péntek este csörgött a telefon: Szőke Enikő hívott, hogy a fia, Balázs, és a barátnője, Aliz szívesen besegít, mert amúgy is ki szerettek volna mozdulni valahova szombaton. Cuzdorian Tamás és Füzes Attila pedig annyira rendes volt, hogy az általam felajánlott három táv közül a leghosszabb, 20 km-est választották. Így a túra előtti szombaton sikerült kijelezni a gorbói országút és kalotanádasi út közötti szakaszt, valamint a 19/24 km-es túra és a 11/17 km-es túra Sztána körüli útvonalait. Keddre már csak a kolozsvári Hója-erdő és a gorbói országút közötti 21 km-es szakasz maradt, amit elvállalt Szőke Enikő biciklivel, viszont érthető módon nem szeretett volna egyedül útnak indulni, így gyorsan kellett mellé találnunk egy társat, aki végül Bozsoki Csaba lett. Az utolsó 2,5 km-es távot pedig a falumúzeumtól a Hója-erdő szélén levő kilátópontig elvállalta Venczel Enikő a lányával, Nórával, így sikerült teljesíteni a lehetetlennek tűnő küldetést. Ha viszont azt gondolná az olvasó, hogy ezzel minden kihívást kipipáltunk, listába szedve sorolom a további kihívásokat/feladatokat, amelyekkel idén rendesen próbára tettek.
Kihívások és váratlan események sorozata a szervezési hajrában
1. Mivel felszedték a síneket és nem közlekedik a vonat Kolozsvár és Sztána között, a 22/27-es túraváltozatot törölnünk kellett, a 11/17-es változat útvonalát pedig módosítanunk kellett, hogy Sztána faluból induljon az állomás helyett. Ennek megfelelően a térképeket és a leírásokat is aktualizálnunk kellett, amelyben László Tamás és Virág Péter is segítségünkre volt
2. Ugyancsak a vonat hiánya miatt biztosítanunk kellett a reggeli és délutáni/esti buszos szállítást, valamint a kerékpárosok szállítását, hogy mindenki visszajuthasson Kolozsvárra. Ez maga után vonta a jelentkezési űrlapok módosítását is, amelyben ismét számíthattunk Márton Laci segítségére
3. Mivel a Kányafő utca még tavasszal beomlott és azóta sem fejeződtek be a javítási munkálatok, ki kellett találnunk, hogy merre szállítsuk fel a pontbírókat az ellenőrzőponthoz. Szerencsére Venczel Enikő és Szikszai Attila kiokoskodták a megoldást, így nem kellett felgyalogolnia Tatár Ferencnek és Váradi Istvánnak
4. Lixandru Róbert, aki az elmúlt jó néhány évben teljesen önkéntesen és bérmentve, lelkiismeretesen vállalta a különböző nyomtatványok szerkesztését és aktualizálását (pl. térképek, rajtszámlapok, névkitűzők, molinók), idén költözés miatt sajnos nem tudott besegíteni, így gyorsan találnunk kellett valakit helyette, aki hajlandó átvállalni az említett feladatokat. Ezúton is nagy köszönet Könczey Elemérnek és Bogyor Tasnak (Idea Plus), akik a KMN-es hajrában is elvállalták a munkát.
5. Az eredeti jelentkezési határidő lejárta előtt két nappal, hétfőn szembesültünk vele, hogy nem működik az online regisztráció, Márton Laci pedig az egyetlen személy, aki helyre tudta volna pofozni, épp Pádison kirándult csütörtökig. Skype képernyőmegosztással és távirányítással próbált segíteni, de nem sikerült helyrehozni a problémát, így addig is készítenem kellett egy ideiglenes jelentkezési űrlapot.
6. A túra hetén, szerdán jött a váratlan hír Daray Attiláéktól, miszerint felborult a családi programjuk, és szombaton muszáj otthon lenniük egy csoport érkezése miatt, így nem tudják vállalni a pontbíráskodást a Riszeg-tetőn. Az első sokk után nagyon sajnáltam szegényeket, mert tudtam, hogy mennyire szívügyüknek érzik az EKE tevékenységét, s amikor csak tehetik, segítenek a szervezésben, emellett nagyon várták már a túrát, Marci fiával hetek óta készültek rá. Bár felajánlotta, hogy szívesen elvállalja a pontbírók reggeli szállítását, próbáltunk ideálisabb megoldást találni, hogy ne kelljen csak emiatt kijönnie Kolozsvárról. A probléma hamarabb megoldódott, mint reméltem volna: Starmüller Éva elvállalta a pontbíráskodást Werczberger Lacival, s mivel még bőven volt hely a reggeli buszon, azzal ki tudtak jönni Sztánáig, onnan pedig Boér Botond szállította el őket.
7. Csütörtökön hív egy ismeretlen szám, felveszem, majd egy kedves hölgy, Kovács Edit közli velem, hogy a túraútvonalunk áthalad az ő területükön, ahol szürkemarhákat tenyésztenek (a szarvuk hosszúsága fél méternél kezdődik), s mivel az állatok nincsenek hozzászokva az emberek közelségéhez, nagyon tartanak az esetleges balesettől. Mély levegőt veszek, bocsánatot kérek, s szabadkozom, hogy emlékezetem szerint két évvel ezelőtt még nem volt ott villanypásztor, a túra pedig tizenkilenc éve ott halad el, s nem tudjuk módosítani az útvonalat az utolsó száz méteren. Nagyon kedves és együttműködő, felajánlja, hogy ők is szívesen kimennének a túra napján figyelmeztetni a résztvevőket, de épp nyaralni indulnak, és már nem tudják megváltoztatni a programjukat. Végül arra jutunk, hogy ők kitesznek néhány figyelemfelkeltő feliratot, mi pedig körlevélben értesítjük a résztvevőket, hogy legyenek elővigyázatosak.
8. Ugyancsak ezen a napon üzenetet küldök ifj. Ambrus Tibinek, hogy ha lehetséges, pénteken elvennénk tőlük néhány láda sört, s akárcsak előző években, a célban árusítanánk a szomjas túrázóknak. Gyorsan visszajelez, hogy a lerakatuk sajnos már január óta bezárt (már csak ez hiányzott), de tud ajánlani egy-két helyet, ahol előnyös áron beszerezhetjük az italokat.
A listát pedig folytathatnánk, hiszen ez alkalommal is voltak néhányan, akik pár nappal a túra előtt jelentkeztek be, mi viszont kivételesen nagyon örültünk nekik, hiszen még egy kicsit feljebb tornázhattuk a résztvevők számát, így végül 134 túrázót vártunk a szombat reggeli rajtnál.
Pénteken a szokásoshoz képest jóval hamarabb, már délután négyre sikerül befejezni a pakolást az irodában, de így is hét óra lesz belőle, amíg két autóval útnak indulunk, s még Bácsban is meg kell állnunk a sörök miatt, utána pedig Zsobokon kipakolni a kellékeket. Mire Sztánára érünk, már kezd sötétedni, nekünk viszont még kétszer kell fordulnunk az autóval, hogy minden kelléket átszállítsunk a régi állomáshoz közeli Szentimrei-villához. Természetesen út közben még néhány táblát is ki kell helyeznünk, így tíz óra is elmúlik, amire felszusszanhatunk. Házigazdáink, Szabó Zsolt és Szász Csilla, kedvesen fogadnak minket, s még egyszer rákérdeznek, hogy marad-e a 160 adag puliszka. Ők azok, akik nélkül nem is lenne Kós-túra, hiszen amellett, hogy felajánlják a villát a cél helyszínéül, még a túrós-tejfölös-tepertős puliszka elkészítését is lelkesen vállalják.
Hőség, eltévedt túrázók és rekordmennyiségű vízfogyasztás
Első felvonás. Szombat reggel minden simán megy, időben beérünk a faluba, ahol az Ádám Gábor és Láng Emese által szállított önkéntesek már készenlétben állnak: a Csiga-domb és Kispetri ellenőrzőpontok bíróit Boér Botond szállítja tovább, majd a Riszeg-tetős csapat következi, a többiek pedig berendezkednek a rajtnál. Először a 19/24, illetve a 11/17 km-es gyalogos túraváltozat résztvevőit indítják útnak, 10 órakor pedig következnek a K33-Alszeg kerékpáros résztvevői. A hosszú gyalogos és kerékpáros túraváltozatok résztvevői ennél sokkal korábban, 6.30 és 7.30 között indultak Kolozsvárról, a Kakasos templomtól. Egyszer csak halkan szól Cuzdorian Tamás, hogy a haverjának, Andrásnak éjszaka késett a repülője, s emiatt átaludta a reggeli busz indulását. Gyorsan írok Berecz Gyöngyinek, hogy lesz egy plusz utasuk Zsobokig, probléma megoldva. A rajtolók nagy része útnak indult már, mi kellemesen beszélgetünk Kasza Izával, Láng Emesével és Péter Anikóval, miközben várjuk, hogy az utolsó család is átvegye az indítócsomagját. Amint megérkeznek, Emese csatlakozik hozzájuk, s elindulnak a 11/17 km-es útvonalon. Néhány perccel később egy apa a lányával leizzadva jön Kispetri irányából: kiderült, hogy véletlenül a 19/24 km-es útvonalon indultak el, s erre akkor jöttek rá, amikor a pontbírók nem találták a nevüket a résztvevői listán. Nagyon fáradtnak tűnnek, de azért tovább indulnak, ez alkalommal a helyes útvonalon. 11 óra magasságában csörög a telefonom: Szikaszai Attila kissé zaklatottan jelenti, hogy a Bátori-hegyen túl hamar elfogyott a víz, az utolsóknak nem is jutott, náluk pedig, a Gorbói országút ellenőrzőpontnál szintén vészesen fogy, már csak két bödön maradt, s még legalább 30 résztvevőt várnak, így elszalad vizet és ropit vásárolni, aminek szintén nagy volt a keletje. Ezután következik a fél órás önvád, hogy miért nem adtam több vizet, miért nem gondoltam jobban át, hogy ebben a hőségben a megszokotthoz képest sokkal több fog fogyni, de már késő bánat…
Második felvonás. Dél körül megérkezik Czire Attila a Transylvanik túrabolttól, ő kedden jelentkezett be, hogy ha van rá lehetőség, szívesen kilátogatna Sztánára népszerűsíteni az általa forgalmazott túraruházatot és -felszerelést. Segítünk neki átpakolni a nagyrészt cipős dobozokból álló portékát a terepjáróba, majd két fordulással mindent felszállítunk a Szentimrei-villához. A Kispetri pontbírók, Okos-Rigó Ilona és Molnár Erzsébet is csatlakozik hozzánk, hiszen ők a továbbiakban a célban segítenek be Kasza Izával és Okos-Rigó Levivel együtt. Innentől kezdve felgyorsulnak az események: néhány felirat, molinó, szemeteszsák kihelyezése, italárusítás megszervezése, elkészül az első adag puliszka, amit meg is kóstolunk, találkozunk az apukával és a lányával, akik reggel rossz útvonalon indultak el, kiderül, hogy feladták, s inkább a fák árnyékában hűsölnek. Hamarosan jön a hír, hogy egy ötfős csapat két helyen is eltévedt, először Sztánáról kifele jövet, utána pedig a Varjúvárnál, ugyanis elindultak a Riszeg-tető felé egy általam feleslegesen kihelyezett tábla miatt. Szerencsére hamar rájöttek, hogy rossz úton járnak, így értesítették is a Csiga-domb pontbíróit, hogy fél óra múlva fent vannak, ha megvárják őket. Cseng a telefon, Balogh András résztvevőnk jelenti, hogy túratársával, az elsőéves geológus hallgató Botonddal szerencsésen átjutottak a villanypásztoron, nem támadták meg őket a szürkemarhák, s arra gondolt, hogy ha már ők ketten az utolsók, szívesen összeszedi a szalagjainkat. Megköszönöm a kedvességét, ugyanakkor felhívom a figyelmét, hogy a szalagszedés kissé időigényes, nehogy túlságosan lemaradjanak a többiektől. Nemsokára Berecz Gyöngyi hív telefonon, hogy Zsobokon is nagyon fogy a víz, kellene az utánpótlás, így alig ért vissza Botond a terepjáróval, ismét volán mögé kell ülnie. Közben lassan-lassan érkeznek az első túrázók, s még a nagyon tapasztalt gyalogosok, kerékpárosok is arra panaszkodnak, hogy idén milyen rosszul bírták a meleg miatt. Sokan már le sem gurultak Zsobokra és Sztánára a Riszeg-tetőről a 62 km-es távot választva, hanem inkább az erdőn keresztül vezető rövidebb, 53 km-es túraváltozatot választották a villáig. Az Imecs testvérpárnak rövidíteniük kellett Kalotanádason keresztül, mert egyikük kerékpárját megviselte a cudar terep, de mások is választották ezt a rövidítést, például a Szélyes házaspár, hogy időben beérjenek a célba. Valamikor délután ismét csörög a telefonom, a szatmári résztvevők jelentik, hogy a Riszeg-tetőről lefele eltévedtek, s kijutottak a kalotanádasi útra. Javasolom nekik, hogy menjenek be Kalotanádasra, onnan pedig egy rövidítésen el fognak jutni a villáig. Ezután Starmüller Éva hív, hogy a Riszeg-tetőn is fogytán a víz, így gyorsan tárcsázom Botondot, hogy ha még Zsobokon van, vigyen fel onnan néhány bödönt a Riszegre. Újra Balogh András hív, a Gyerőfi-szöktetőn vannak épp, viszont két túratársuk eltévedt, s mögéjük került, így még szidást is kapott, hogy miért szedte le a szalagokat, így onnan kezdve inkább abbahagyja a szalagszedést…
Harmadik felvonás. Lassan délután 5 óra, véglegesítjük a buszos listát, én pedig egy kisebb csapattal elindulok lefele a faluba, hogy elérjük a hatórás buszt. Tőkés Tünde túraszolgálatos orvos hív, hogy egy úriembernek muszáj elérnie a buszt, mert még vissza kell vezetnie Békéscsabára, ha lehozza autóval, megvárjuk-e? Sztána központjába érve látom, hogy az ellenőrzőpontot bezárták Ádám Gáborék, a biciklik egy része pedig fel lett pakolva, a buszon is ülnek már néhányan, amikor egy fiatal lány kissé kétségbeesett arccal sétál felém. Kiderül, hogy a Riszeg-tetőről lefele eltévedt, s nem találta a villához vezető utat, így inkább már lement Zsobokig, onnan pedig valahogy átkeveredett Sztána faluba. A szülei autója ott volt, azt mondta, hogy megvárja őket, most már nem jön fel a célba. Amikor viszont felérünk, kiderül, hogy a szülei nagy aggodalmak közepette keresik a lányukat, s mivel nem találták a célban, elindultak vissza a faluba, viszont pont elkerültük egymást. Balogh András ismét hív, sajnos nagyon késve ért oda a jegenyei úthoz, így a pontbírók (Kerekes Kinga és Pop Hajnalka) nem engedik tovább a Riszeg-tető irányába, neki most véget ér a túra, de legalább hazaviszik Kingáék. Közben megérkezett a Szentimrei-villához a gyerővásárhelyi csapat (Ferenczi Juli, Sebe Klára Csilla, Szabó János, Tóth Annamari), s kiderül, hogy Balogh András mégiscsak leszedte a szalagokat az ellenőrzőpontig, s bár már hozzájuk is késve érkezett, ők még tovább engedték. Közben Silye Attila és Pócsai András csapata is beér a célba, elmondásuk szerint nagyon igyekeztek, hogy utolsók legyenek, de nem sikerült nekik, mert még mindig van két személy a hosszú gyalogos távon, akikre várunk. Hívom egyiküket telefonon, jönnek lefele a Riszeg-tetőről, de egy ideje nem láttak szalagokat, talán eltévedtek. Gyorsan átküldöm a digitális nyomvonalat, szerencsére van a telefonjukon applikáció, amivel meg tudják nyitni, be is mérik, hol vannak, így sikerül visszatalálniuk a helyes útvonalra. Mivel egyre inkább sötétedik, s vihar van készülőben, eléjük szaladok, kis idő múlva pedig már hallom a hangjukat, így háromnegyed 9-re ők is épségben beérnek a célba. Lőrincz Ferit megkérem, hogy szállítsa őket haza, mert a buszt már nem érik el, Csabáért végül jön az ismerőse, így csak Ilonát kell hazaszállítani. Feri nagyon rendes, segít Czire Attilának is visszaszállítani a faluba a portékáit, utána pedig visszajön a többiekért, és fél 10 körül végre haza tudnak indulni…
Epilógus. Micsoda nap volt – összegzem magamban, hiszen amióta részt veszek a Kós-túra szervezésében, ennyi váratlan helyzettel még sosem találkoztam. Ugyanakkor elégtételt és hálát is érzek önkénteseinkért, azokért a kedves, segítőkész emberekért, akik nélkül idén sem tudtuk volna megvalósítani ezt a filmbe illő történetet. Azért is hálás vagyok, hogy a nagy hőség ellenére mindenki épségben célba ért, és nem kellett hívni a mentőt. Miközben a megmaradt puliszkát majszolom, már a vasárnapi szalagleszedés logisztikáján kattog az agyam, hiszen csupán négyen maradtunk: Tamás, András, Botond és én. Épp a listát böngészve próbálom kiokoskodni, hogy melyik szakaszt kinek osszam ki, amikor megszólal Szabó Csilla, hogy amennyiben hazavisszük őt a biciklijével együtt, szívesen segít a szalagok leszedésében. Az ötleten felbátorodva Szabó Zsolt tündéri unokája, Júlia is elígérkezik segítőnek, hiszen az anyukájával amúgy is szerettek volna túrázni egyet vasárnap. Repes a szívem az örömtől, hogy mennyi vagány és segítőkész ember vesz körül, csupán meg kell látnom őket. Elalvás előtt még egyszer lejátszom magam előtt a nap kalandos esemény dömpingjét, majd szép lassan elmerülök az álmok világában…
132 résztvevő a rekord hőségben szervezett Kós-teljesítménytúrán
Bár az előző évekhez képest idén sokkal nehezebben indult be a jelentkezés a túrára, ráadásul pedig a hosszú hétvége, és a várható hőség is rendesen bekavart, végül mégis 134-re duzzadt a sokáig 50-nél stagnáló létszám. Ebből négyen nem jelentek meg szombat reggel a kolozsvári és sztánai rajtoknál, viszont helyettük két személy bejelentkezett pluszban a helyszínen, így a végső létszám 132 lett. A legnépszerűbb túraváltozatnak a 19/24 km-es bizonyult, amelyet 45-en választottak. A leghosszabb 52/58 km-es gyalogos távon 27-en indultak útnak, míg az 53/62-es kerékpároson csupán eggyel kevesebben, 26-an. A 11/17 km-es, legrövidebb gyalogos változat idén Sztána faluból indult a sztánai állomás helyett, így kb. 1,5 km-rel meghosszabbodott mindkét útvonal, ezt 23 túrázó választotta, a K33-Alszeg elnevezésű kerékpáros útvonalra pedig 11 személy jelentkezett. Érdekességként megemlíthetjük, hogy a forróság miatt senki nem választotta a 17 km-es útvonalat, amely a Riszeg-tetőről levisz Zsobokra, az 52/58-as túraváltozat résztvevői közül pedig csupán egyetlen személy, Ţălu Ştefan teljesítette a hosszabb, 58 km-es távot, Zsobokot érintve. Az 52 km-es távot leggyorsabban, 9 óra 13 perc alatt teljesítő Szász Szivar - Tibor és Vincze-Jankó István 15.43-ra ért be a célba. A leggyorsabb kerékpáros, aki a hosszabb, 62 km-es távot teljesítette, Serény Tibor volt, ő 14.30-kor ért célba, két perc híján 7 órás menetidővel. Legfiatalabb kis túrázóink a 4 és fél éves Barabás Júlia, illetve az 5 éves Kilyén Melinda voltak a Gy11-es túraváltozaton, míg a legtöbb tavaszt megélt túrázó hölgy a 75 éves Csorba Anna (aki mellesleg pontbíráskodást is vállalt, mielőtt legyalogolta volna a 11 km-es távot), a legtapasztaltabb túrázó úr pedig Boér Imre volt az 52 km-es útvonalon. Minden résztvevőnek őszinte elismerés jár kitartásáért, hiszen a 33 (vagy még több) fokos hőségben óriási fizikai és mentális kihívást jelentett bármelyik táv teljesítése.
