Gyermekkorában nem érzett feszültséget szülei között. Románul és magyarul is beszéltek otthon, néha fele apă fele víz szerűen. A blokk körül is ehhez a vegyes nyelvezethez szokott. Különösebb viták nem voltak, késő nyárestig tartó játszások tették feledhetetlenné gyermekkorát. Amikor futballoztak, a román és a magyar gyerekek külön csapatot alkottak. Még véletlenül sem vegyültek. Érdekfeszítőbb volt így, mert egyértelműen tudtak azonosulni valamivel. Mintha egy láthatatlan zsinór fonta volna össze a magyarokat, illetve a románokat. Chrisnek sokszor nehéz volt döntenie, hogy melyik oldalon játsszon. A magyarok folyton a románokhoz küldték, a románok a magyarokhoz. Aztán valahogy mindig besírta magát valahova, mert védeni szinte senki nem akart, ő pedig szívesen állt a kapuban.
Annak sem tulajdonított jelentőséget, hogy a családban kétszer ünnepelték a húsvétot. Karácsonykor magyar énekek mellett kolindákat is megtanult. Nem tette fel magának soha a kérdést, hogy miért. Azt hitte minden családban így ünnepelnek. Náluk ez volt a hagyomány. Magyar óvodába íratták szülei, s mindig fájt neki, hogy édesapja, Nicu soha nem ment el az év végi ünnepségre, ahol székelyruhában kokárdásan szavalt és énekelt. Katalin családja kiharcolta, hogy elemiben is írassák magyar osztályba, aztán ötödikben jött a nagy váltás. Nicu nem volt hajlandó engedni, hogy fia, Cristian magyarul folytassa tanulmányait. Ragaszkodott, hogy román osztályba írassák, ahol becsületesen elsajátíthatja az állam nyelvét. Katalin hiába érvelt, hogy a gyerek így többkultúrájú lesz. Nicunak nem tetszett, hogy fia románból csak 7-est kapott negyedik első évharmadában. Ettől kezdve hajthatatlannak bizonyult. Szerinte sokkal jobban fog boldogulni az életben, ha románul tanul. Katalin azért, hogy óvja a családi békét, beleegyezett, bár szüleivel nagyon meg kellett küzdenie, hogy ne legyen ebből perpatvar. Fontos volt Katalinnak, hogy fenntartsa a családi békét. Tudta, hogy elveszít valamit identitásából ő és a gyermeke is. De valahogy meg kellett teremteni a békét. Ez volt a legfontosabb. Kompromisszumot kellett kötni.
Azóta megváltozott a hangulat a családban. Már nem voltak annyira jóhangulatúak az összejövetelek. Nicu apósa soha nem tudta megbocsátani vejének, hogy unokáját román iskolába íratta. Még egy ideig próbálta magyarázni neki, hogy minden gyerek anyanyelvén tanul leghatékonyabban, de Nicu tekintete elhomályosodott, amikor ezt szóba hozta. Mintha egy láthatatlan függöny ereszkedett volna le. Soha nem tudtak erről racionálisan beszélgetni. Akkortól a román-magyar kérdés szinte mindig téma lett a családban. Addig kínosan kerülték, hogy románokról és magyarokról beszéljenek, hiszen elvégre, mind emberek vagyunk – ismételgette Nicu ezt a román mondást. Egyik húsvétkor aztán már azon vitatkoztak Nicunak és Katalinnak a szülei, hogy mikor van az igazi feltámadás, hiszen Jézus nem támadhat fel kétszer. Innen már csak egy lépés volt addig, hogy Nicu szülei kijelentsék: az egyedüli igazi keresztény vallás az ortodoxia. Katalin református szülei köpni-nyelni nem tudtak. Román-magyar meccset is csak egyszer néztek. Katalin apja felordított egy magyar gólnál, mire Nicu kiviharzott a szobából. Azóta jobbnak látták, ha meccset többet nem néznek közösen. Sokszor próbálta magyarázni Katalin családja Nicunak és szüleinek, hogy az állampolgárság és a nemzetiség két különböző dolog és hogy egy román állampolgár lehet magyar nemzetiségű. Ezt még valahogy elfogadta Nicu, de azt, hogy felesége vagy fia a magyar nemzethez tartozzon, még ha csak kulturális értelemben is, ez már sok volt neki. Aki Romániában él, az román – zárta le a vitát.
Chris megnőtt. Nem is tudja már, mikor kezdte Christiannak írni magát. Egyszer az egyik tanár szólt neki, hogy helytelenül írta fel nevét a dolgozatlapra. Akkor már tizenkettedikes volt, érettségire készült. Figyelmeztette, használja a Cristiant, ahogyan a személyiben szerepel, különben azt mondhatják, nem is ő érettségizett. Szülei elváltak, nagyszülei meghaltak anélkül, hogy el tudták volna dönteni, román vagy magyar húsvétkor támad fel igazából Jézus Krisztus. A gyereknek azonban mindegy volt. Az is, hogy ő román vagy magyar. A magyar nyelvtudása megkopott nyolc év román iskola után, de igazából románnak sem érezte magát. Világpolgár szeretett volna lenni. Barátaival többnyire angolul beszélt. Nem volt ez tudatos, de öntudatlanul is akkor érezte magát legjobban, amikor angolra váltott. Érezte, hogy nem kell választania. Nem kell kompromisszumot kötnie. Nem kell senkinek magyaráznia, hogy miért beszél románul, vagy miért éppen magyarul szólal meg. Nem kell magyar nagyszülei előtt magyarként viselkednie, de román nagyszülei előtt sem kell hazafiaskodnia. Hallott az iskolában Trianonról, a Nagy-Egyesülésről. Osztálytársai nyolc évig folyton felhánytorgatták neki, hogy nem jó román, valójában magyar, hiszen az anyja magyar. Már semmit nem értett. Fel is adta, hogy bármit is megértsen környezete felfogásából. Egyet tudott, el akar menni. Szerette szülőföldjét a mesés tájaival, a benne élő embereket már kevésbé. Túl szűk volt számára az a világ, amelyben feloldhatatlan feszültséget érzett. Magában is feszültséget érzett, és remélte, hogy ha elmegy, minden jobb lesz.
