Arról például, hogy ebben a „sikerben” Orbán Viktornak is oroszlánrésze volt. Annak ellenére is, hogy hellyel-közzel imponálóan okos érvekkel védelmezte kormányának és magyar a választóknak az érdekeit. De elmulasztotta azt, amit elsődleges kötelessége lett volna megtenni. Joggal utasította el az illegális bevándorlást – a legális bevándorlókról, a menekültekről azonban egyetlen szót sem ejtett. Annak ellenére sem, hogy Magyarország (hivatalosan, azaz törvény szerint) maga is befogadott (igaz, ezzel odahaza Orbán Viktor sem kérkedik) kb. háromezer menekültet, sőt, úgynevezett oltalmazotti státusban is tartózkodnak Magyarországon külföldiek. Az egyiknek az erőszaktételeitől (ő ma már legfeljebb idézőjelben tekinthető menekültnek) napok óta hangos a sajtó. Én már azt sem értettem soha, hogy odahaza ezt a tényt (paradox módon elítélőleg) miért pusztán az ellenzék vetette Orbán szemére.(Sic!) Pedig ennek a ténynek itt valóban helye lett volna. De nem, Orbán Viktor mintha (a néppártiak – döntő részének – „pálfordulása” nyomán) továbbra is hazabeszélt volna. Mintha azt szerette volna bizonyítani, hogy ő minden idegentől – különbségtétel nélkül – elzárja az országát. Ez egyébként egyáltalán nem igaz. Egy hete jöttem haza Magyarországról. A budapesti közlekedési eszközökön naponta tucatjával láttam magyarul folyékonyan beszélő négereket, kínaiakat, arabokat, s ki tudja még kiket…
Az idegeneknek ez a „feltétel nélküli” (tényekkel alá sem támasztható) elutasítása a háttérben zajló manipulációk dacára sem szülhetett jó vért. Engem is megdöbbentett. Nemigen tudok csodálkozni azokon a nyugatiakon sem, akiket frusztrált…
Írhatnék arról, hogy a nyugati társadalmakban jóval nagyobb az idegenellenesség, mint Magyarországon. Bár Magyarországon is jelentékeny. Néha még velünk, erdélyi magyarokkal szemben is. Mondom ezt annak ellenére, hogy a feleségem Kolozsváron szinte már reménytelenül elrontott térdét a Budapesti Semmelweisban hozták már csodával határos módon helyre. Súlyos eurókért, de ez már természetes, nem rendelkeztünk Taj-kártyával, tehát nem várhattuk el, hogy a magyar állampolgárok pénzén korrigáljanak idegen baklövéseket. De a kórház folyosóján is folyamatos volt az idegen beszéd. És sehol senkit nem zavart.
Írhatnék arról, hogy a zsidó létesítményeket nem az antiszemita Magyarországon őrzik gépfegyveres katonák. Chemnitzben néhány nappal korábban támadtak meg neonáciik egy kóser vendéglőt. Franciaországról nem is beszélve…
Írhatnék arról, hogy a Nyugat is dugig van korrupcióval… Hogy a német ARD Chemnitzről szóló tudósítása – minden következmény nélkül – szabályszerűen meghamisította a tüntetésről szóló tudósítást. Hogy Angela Merkel 2015-ben önhatalmúlag minisztereivel és szövetségeseivel való egyeztetés nélkül nyitotta meg a határokat…
De nem ezekről szeretnék írni. Úgy tűnhetne, hogy a magyarországi vétkeket mentegetem, mert a Sargentini-dossziéban – tévedések, torzítások, sőt nyilvánvaló hazugságok tömkelegében – azért bőven voltak ilyenek is.
Inkább Judith Sargentini – 70 százalékos diadalt követő – mosolyáról és gesztusairól ejtenék néhány szót. Ezek nem kevésbé tanulságosak, mint maga az ügy. Miután a pulpitusról elhangzott az eredmény, az igazság és a demokrácia felkent harcosának arcán a mosolynak egy nehezen leírható változata ömlött el. Ez a mosoly nem az igazság győzedelme fölött érzett természetes emberi elégtételről árulkodott. No nem. Ez a mosoly diadalmas volt. Az inkriminált fél fölött aratott elsöprő győzelem mámoráról árulkodott. Olyan volt, mintha egy bíró mámoros mosollyal jelentené be a halálos ítéletet. A legyőzött (sőt megalázott) fél iránti empátiának nyoma sem volt rajta. Annak, aki képes volt elgondolkodni rajta, meghökkentő lehetett ez a – demokratikus versengés logikájától mélységesen idegen – érzület. Ez nem a vetélytárs fölött győzelmet arató ember mosolya volt. Judith Sargentini arca láthatóan a fölbe döngölt ellenség megsemmisítése fölötti elfojthatatlan örömet sugározta.
A közgyűlés tapsolt, és a diadalmas bürokrata, mint valamely nagysikerű színjáték rendezője, még meg is hajolt a hálás közönség előtt.
Ez a mosoly nem a talpig becsületes Judith Sargentiniről, nem is a sötéten bűnös Magyarországról szólt, hanem valami vadonatújról: a Merkel-Macron-féle európai demokráciáról. A függöny lehullt, mert egyszer minden véget ér.
Csak azt a mosolyt, csak azt tudnám feledni…
