Sugárzóna
Ez az egyik hét a lazaság netovábbja volt. Amikor kiírom, hogy utaznék Kolozsvárra, egy ex-kollégám hozzászól, reggel hétkor indulnék-e. Már hogyne indulnék, hat körül kelek. Aztán kiderül, neki Vásárhelyen kell lennie szerdán, itt is alszik, és innen indul. Hol alszik? Még nem tudja. Hát jöjjön hozzánk, válaszolom, igazán szívesen látjuk.
Az egykori Krónika életem egyik legszebb időszaka volt. A próbaszámok, egyáltalán a kezdet feszültségei mindenkivel sokkal jobban összehoztak, mint szinte bárkivel azelőtt és azóta. Amolyan osztálytársi kapcsolat alakult ki közöttünk: mindegy, mikor kaptunk össze valakivel, úgyis együtt kínlódtunk a tükrön, együtt rajzoltunk be nemlétező fényképeket kétségbeesésünkben.
Vele utazom hát másnap reggel, remekül beszélgetünk az autóban. Egy doboz Látót viszek a Gaudeamusnak, egyet meg jutalomkönyv gyanánt. Egy akármilyen alkalmival soha nem merészeltem volna cipelni, Samuval bármikor.
Visszafelé egy baráti családdal jövök, akik éppen péntek este jönnek vissza. Az a beszélgetés is jó, bár az utazás végén, bizonyára a fáradtságtól, rosszul leszek, rohanok befelé a kocsiból.
A szemináriumon pedig a Pacsirta, mely az egyik kedvenc témám, és a diákoké is. Nem győzöm megunni, ahogy a szűk közösség ítéletet mond egy jobb sorsra érdemes lány fölött, pontosabban azt, ahogy ezt Kosztolányi megírta, és mi elemezzük.
Este Előttünk az elődeink címmel gála az operában. Öröm nézni és látni ezt a majdnem teljesen megújult társulatot, hallgatni az operairodalom slágereit, és ellazulni végre. Előttem világszínvonalú énekesek, mögöttem világszínvonalú hölgyek. „Déryné!”, sóhajt fel egyikük, midőn a vásznon Déryné látható. „Liszt!”, sikolt fel máskor. Én próbálok Egyed Apollóniára, Kele Brigittára, Sándor Csabára és a többiekre koncentrálni, miközben hátulról hull rám a liszt.
*
Napropó, a múltkor egy másik egykori krónikás elmesélt egy anekdotát. Egy székely fiú kereste őt és egyik barátját az intézmény kapusánál. Román lévén az illető, elmagyarázta, hogy „caut două omuri”. Hát az ember semleges nemű, az már biztos…
*
Pénteken délelőtt a találkozók évadát élem, délután pedig bemutatjuk Csavargócsevely című kötetünket. A magyar fordítás Balázs Imre József múlhatatlan találata, az eredeti cím Pălăvrăgeala vagabonzilor. Doru Poppal együtt írtuk amolyan emailes beszélgetőkönyvként, olyan témákat boncolgatva benne, mint Kolozsvár ellentétes főterei, a terrorizmus, a besúgók vagy a nagyapák.
Visky András, Florin Bican és maga Imre mutatja be, és Bican megemlít egy nagyon érdekes könyvet, China Tom Miéville The city & the cityjét (A város és a város), melyben két város földrajzilag ugyanazt a területet foglalja el, lakóikat mégis arra nevelik, ne lássák az idegent. Aki nyitott szemmel jár Erdélyben, tapasztalhatja, mennyire így van ez magyarok és románok között, mennyire azon vannak minden igyekezetükkel, hogy a másikat észre se vegyék lehetőleg, és ha mégis, hát tartsák sürgősen ellenségnek.
Doruval megpróbáltunk kilépni ebből a dichotómiából. Ő Nagybányán született, Nagykárolyban és Nagyváradon nevelkedett, végig vegyes környezetben élt, jól tud magyarul. Magamat nem dicsérem többet, de azt azért megjegyzem, hogy nem biztos, hogy a magyar sajtó számára csak a tiszta magyar események lehetnek érdekesek.
