Hogy ragyog a szemecskéje. S az a mosoly.
Csak most ne eredjenek el a könnyeim.
– Tudod, Tökmag, Dédi nincs többet – magyarázza lágyan a nagy.
Nem tudok ránézni. Most nem tudok.
– Dé-di, Dé-di! – folytatja boldogan a kicsi.
Kis kanalával a levesét mutatja. Pontosan értjük.
Igen, kincsem, Dédinél ettünk mindig húslevest. Ez kellene mondanom. Egy szó sem jön ki a torkomon.
– Anya, tényleg, nevezhetjük dédilevesnek ezután a húslevest?
– Igen, persze! – szólalok meg nagy nehezen.
– Na, Tökmag, akkor ez ezután dédileves!
Kanalazunk.
Most biztos mosolyog. Örömteli döntés ez. Kedves elnevezés.
– Anya, szerinted akkor most Dédi találkozott az édesanyáddal, a mi nagymamánkkal?
Bólintok. Atyám, ebbe bele lehet halni.
– De hogy ismerik meg egymást? S engem majd hogy fog felismerni a nagymamám, aki soha nem látott?
– A lelkük találkozik, szerintem. Akit szeretsz, azt mindenképp felismered majd. Valahogy így.
– S öcskös érti, szerinted, hogy meghalt Dédi?
– Nem tudom.
– Emlékszel, amikor nekem mesélted el, hogy milyen meghalni?
Útjukra engedem a könnyeimet. Vékonyan folynak le az arcomon.
– Elmesélem, jó? Hogy én hogy értettem meg...
Magyarázza. Meséli. Közben nyugodtan esznek. Elképesztő.
Négyéves történet, amit most elmesél, akkor szinte négy éves volt a nagy, a kicsi még a gólya csőrében sem, Dédijük még főzte a húslevest érkezésünkre…
Pontosan emlékszik. Meglepő. Én elő kell keressem egy régi írásomból:
Ma nálunk jártál.
Meseolvasás közben lánykánk talpacskája a kezembe simult.
– Nekem is így simizte a talpamat az édesanyám, amikor olyan kicsi voltam, mint te most.
– Hol van most az édesanyád? Mikor jön hozzánk?
– Fenn ül az égben egy fellegen, onnan vigyáz ránk.
Váratlanul felül, nagy izgalommal mondja és mutatja:
– Csináljunk neki egy nagy csúszdát s fogjuk ki itt lent, hívjuk le ide, ide neee!
– Nem tud onnan lejönni, kincsem, nem lehet.
– Akkor mikor nagy leszek, lesz egy repülőgépem s felmegyek hozzá s lehozom, jó?
Ragyog a szemecskéje, olyan nagyon ragyog!
– Tudod mit? Itt van, itt lakik szívecskédben! – mondom s tenyeremet a kis aranyszívére teszem. Kezemre teszi kezecskéjét és így üldögélünk hárman, hisz nálunk jártál ma este is…
– Zsombi biztosan fog emlékezni Dédire… – állapítja meg végül.
– Szerintem is.
– Ha meg elfelejtgetné, akkor mesélünk róla neki.
– S megmutatjuk a képet, amikor az ablakban az ölében tartotta.
– Nem az ölében, a karjaiban – javít ki.
– Ilyen, amikor valakire szeretettel emlékeznek.
– Nem valakire, Dédire.
Mosolygunk.
Ő is.
Ők is.
– Dé- diiiiii! – zárja a beszédet a kicsi.
Üresek a tányérok. Szaladnak is játszani.
Ma mindeketten itt voltak ebédelni nálunk.
Egy egyszerű szerda délután, amikor húslevest ettünk, hisz köhincséltek a gyerekek.
