Ezek egyikének ezt a címet adta: Átutazóban Kolozsváron. A kötetet 2010-ben ezzel a bejegyzéssel dedikálta nekem: „Nagyanyám reggel és este, imádság után, mindig megcsókolta imakönyvét. Így fejezve ki háláját az aznapra kapott útravalóért. – Milyen boldog lehet az, akinek hivatása magyarázni a szöveget, amelyet nagyon sokan olvasnak és oly kevesen értenek”.
Ebben a könyvben olvasható a 80-ik oldalon a következő érdekes történet: „Szükséges-e az embernek templomba járnia? – kérdezte a nagyváradi matematikus professzor apja dr. Kecskeméti Lipót rabbitól. – Annak, ki egyedül is megtalálja az utat Istenhez, annak nem – válaszolta a bölcs. – Nem értem, akadékoskodott az apa –, akkor mi a Főtisztelendő úr szerepe? – Én azoknak segítek, akik ezt az utat egyedül nem képesek megtalálni…”. Nos, Lőwy doktor egyedül is képes volt a szóban forgó Istenhez vezető utat megtalálni.
Saját bevallása szerint az őt egész életén át foglalkoztató legkínzóbb kérdésre: ki vagyok én?!, ezt a választ adta: egy átutazó. Mégpedig olyan átutazó, teszem hozzá én, aki százszázalékosan hivatásának élő orvosként saját élete példájával az általa gyógyított gyermekeket arra a nagy igazságra tanította, hogy: „kézzel lehet simogatni is, nemcsak ütni”. „Ahogyan mi egyenlők vagyunk abban, hogy mindannyiunkat egy anya szült – írja –, úgy vagyunk a Nagyúrnak, (az életet és halált választásra felkínáló Istennek) a gyermekei”.
Weöres Sándor költői vallomását tette teljes egészében magáévá: „Alattad a föld, fölötted az ég, és benned a létra”.
Egy helyen pedig szó szerint ezeket a sorokat vetette papírra: „Azt, hogy nálam lejjebb nincs, azt érzem. De hogy velem átellenben van egy Másik is, azt el kell hinnem”. Vagyis: »CREDO«, – hiszek”!
A könyv egyik fejezete elé mottóul Herta Müllertől vette kölcsön a következő mondatokat: „Istennek elég ideje van, több mint nekünk embereknek. Isten lát minket már születésünknél fogva. Csak nekünk van szükségünk sok időre, míg meglátjuk őt”.
És ez az emberileg mérve „sok idő”, megadatott neki. November 24-én 93-ik életévét is betöltötte.
Rövid méltatásom befejezéséül is az ő könyvéből idézek egy líraian szép részletet. „Ezen a Földön mindenkor azonos csak az lesz, ahogy a rigók fütyölnek. Ugyanúgy ma, mint tegnap. Mintha kottából fütyölnének. Ha létezik időtálló időtlenség – az a rigó fütty”.
A leírtak után végső búcsúzóul mit mondhatnék? Azt, hogy egy rendkívül gazdag és ugyanakkor békés élet végetérte után már minden mindegy. Egy a fontos, Doki bácsi, meg nem érdemelten kedves öreg lelki barátom, hogy hű voltál a halálig, s ez túlél, ez a Te ránk hagyott MŰVED. Miénk voltál (elsősorban kolozsváriaké), s mind írásaiddal, mind gyógyító orvosi szolgálatoddal, mind pedig életed követésre méltó szép példájával minket gazdagítottál. Hálás köszönet érte! Nyugodj békében!
JAKAB GÁBOR PLÉBÁNOS
(Borítókép forrása: Rohonyi D. Iván)
