Pénteken a román külügyminisztérium egyik államtitkára Magyarország bukaresti nagyköveténél emelt kifogást, amiért az elnök asszony egy Facebook-bejegyzésében úgy fogalmazott: kiemelt feladatának tartja az összmagyarság képviseletét, függetlenül attól, hogy a határ melyik oldalán él a magyar közösség. A román külügy szerint „Magyarország nem formálhat jogot a határon túli magyarok képviseletére, legfeljebb kulturális kapcsolatot ápolhat a más államokban élő magyar etnikumú állampolgárokkal.”
Nem vagyok különösebben jártas a magas diplomáciában, de az én értelmezésem szerint ez a gesztus annyit jelent: nincs ugyan jogi alap megtiltani, hogy a magyar köztársasági elnökök, ha kedvük tartja, magánemberként Erdélybe látogassanak, de azzal azért legyenek tisztába, ez nincs Bukarest ínyére. Annak is van jelzésértéke, hogy az „egyik államtitkár” járt el az ügyben, és nem a „ditámáj” külügyminiszter: ez tehát még nem diplomáciai botrány-kategória, Bukarest ennyire nem akarja kiélezni a helyzetet, de egy kis ünneprontás azért még belefér a kétoldalú kapcsolatokba, gondolhatta magában a román külügy. S ha minden igaz, nem is magától, hanem a szociáldemokrata Marcel Ciolacu pártelnök ösztökélésére.
Antall József „lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke vagyok” kijelentése szellemében fogant állítások, lám, három évtized után is frusztrálják a román politikai elitet. Ezért gondolom azt: alapjaiban nem sok minden változott ezen a téren az elmúlt időszakban. Még akkor sem, ha az esetek többségében a feleknek nem áll érdekükben kenyértörésre vinni a dolgot. (Akárcsak most, háborús idők idején…)
Ezt a műfajt különben Traian Băsescu ex-elnök vitte tökélyre. Emlékezhetünk, 2009. március 15-én elrendelte, hogy ne adják meg a leszállási engedélyt a Sólyom László akkori magyar köztársasági elnököt szállító katonai gépnek. A román hatóságok a magyar elnöki hivatalt állítólag arról tájékoztatták: Sólyom László látogatása nem alkalmas. Inkább az válna a kétoldalú kapcsolatok javára, ha elnök úr otthon maradna, és nem állna ki a területi autonómia mellett. Nyilván mondvacsinált okról volt szó, Băsescu épp újraválasztásáért kampányolt abban az évben, Sólyom László részéről pedig fel sem merült Székelyföld területi autonómiájának „kikiáltásában” való bármiféle részvétel. Néhány évvel később, 2013-ban a tusnádi diáktábort és szabadegyetemet akarta Băsescu betiltatni. Azzal fenyegetőzött: az az utolsó év, amikor a magyarországi politikusok csak úgy átruccanhattak Erdélybe lazulni. De Mádl Ferenctől is számon kérték 2003-ban a székelyföldi fejlesztési régió létrehozásakor, hogy területi autonómia-párti, a csíksomlyói búcsún magánemberként rendszeresen részt vevő Áder János pedig Klaus Iohannist „idegesítette fel”, amikor a trianoni határok jelentette traumáról beszélt egy nemzetközi konferencián – hogy csak kapásból említsek néhány példát.
A dolog annyiban is furcsa, és emiatt még inkább sértő, hogy a román elnöki hivatal ugyan rossz szemmel nézni a magyar politikusok látogatását Erdély földjén, de azt a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy idehaza az új államfő hivatalba lépését követő első külföldi útja Moldovába vezessen, jelezve, hogy Románia számára a Pruton túli románság prioritás. Így volt ez Traian Băsescu, illetve Klaus Iohannis esetében is. Emlékszem, az egyik alkalommal, amikor Băsescu épp megmártózni készült a moldovai testvérek szeretetében, egy hölgy azt mondta: ahhoz, hogy Moldova mielőbb az EU tagjává váljon, a két országnak egyesülnie kellene. „Kisasszony, kérjék, és összehozzuk!” – volt a băsescui válasz. Ennyit hát a határok tiszteletben tartásáról, szuverenitásról, alkotmányról. No meg az „európai szabványokról”, amelyre a mostani külügyi morcogás is hivatkozik.
A közlemény továbbá úgy fogalmaz: „a magyar etnikumú román állampolgárok önazonosságával kapcsolatos - etnikai, kulturális, vallási és nyelvi - jogok tiszteletben tartásának felelőssége elsősorban Romániára hárul, amelynek állampolgárai, rokon államként (anyaországként) Magyarország legfeljebb a kulturális kapcsolatok megerősítésében lehet érdekelt.” Most erre mit mondjon az ember? Csak örülni tudunk, hogy Bukarest érzi a felelősségét a területén élő etnikai, közösségek jogainak tiszteletben tartásáért. A baj csak az – ahogy mondani szokás – hogy érzi, érzi, de sajnos nem igazán hagyja, hogy ez a felelősségtudat túlságosan befolyásolja kisebbségpolitikáját…
