Egy tarisnyácska idő

Egy tarisnyácska idő
Hat, hét éves lehettem, mint most a lányom. Nyár lehetett, mert már ágyban voltam, de kint szürkülődött.

Anyaillat

Hat, hét éves lehettem, mint most a lányom. Nyár lehetett, mert már ágyban voltam, de kint szürkülődött. Édesanyám nyitotta a gyerekszoba ajtaját, a mümüket kereste, ki akarta mosni őket.

Mert én mümüztem. Volt is belőlük három, hogy az estéinket ne a keresésükkel töltsük. Gézszerű valamik voltak, hosszú, törülközőhöz hasonlítható rongyok. Fehérek, hogy jó gyorsan koszolódjanak. 

– Nem tudom, hol a többi! – szorítottam magamhoz az épp nálam levőt. 

– De mégis, hol keressem? – ült le az ágy szélére, kezét a párnám alá dugta, tudta, ott laknak a pótmümük, de most nem voltak.

– Mit szeretsz bennük ennyire? 

– Olyan az illatuk, mint neked, anyaillatuk van. 

Szeme megtelt könnyel. Mesélt...

Hogy korán érkeztem e világra, sokkal hamarabb, mint kellett volna. Ezért sokat kellett a kórházba maradjunk, míg kellőképpen megnőttem, megerősödtem. Akkoriban külön voltak a babák és anyák. De ő jöhetett hozzám, be, a nagy ablak mögé, mert inkubátorban voltam, és mert egyszer felnéztem az angyalokhoz, de végül mégiscsak úgy döntöttem, maradok itt. 

S akkor ott, valaki otthagyta a babáját. És az a baba annyit sírt, mindig csak sírt. Mindenkit kikészített, az összes nővért és persze őt is. Aztán egy napon, gondolt egyet, átsétált a terem másik felére, ahol az a baba volt, és ráterítette a pólóját. Hogy érezzen anyaillatot. Hogy érezze, hogy szeretik. És csend lett. Fel nem merte venni, de napokig vitte neki a blúzait, amit másnap cserélt. És így valahogy látványosan lecsendesedett a kicsi. És gubbasztottam én ott a terem másik felében az inkubátoromban, és épp aznap mondta egy doktor bácsi, hogy talán majd meg tud tanítani önállóan enni engem, talán... 

Ma, mikor a lányom hozzám bújt, elalvás előtt egy jó nagyot szippantott belőlem, hirtelen eszembe jutott e történeted, oly váratlanul, ahogy csak illatod hiánya tud meglepni. 

(2017. április)

Ritkapercek

Este nyolc az óra. A kicsi épp elaludt. A nagy kockavárat épít a másik szobában. 

– Monopolizunk egyet? – kérdem.

– Nem, most építek. 

Így kapok egy tarisnyácska időt. 

Elindulok zuhanyozni, szólni akarok, hogy ha felébredne a kicsi, akkor... De tudom, jön és mondja, ezért nem fordulok vissza. Lassan, ráérősen. A tükörből édesanyám arca néz rám, szeretemarc, cinkos mosolyt csaló.

Tíz perc s újból a hálóban. A nagy játszik, a kicsi hortyog, mint egy kisöreg. 
Kicserélem a párologtatóban a vizet, azt a régi, soha többé nem gyártott Balance olajat cseppentem a tiszta vízbe, azt a ritkaperceset. Kezembe veszem a könyvemet, megkeresem a nem létező könyvjelző helyét, kinyitva teszem a mellkasomra. Egy másik életkép villan fel előttem. Esti csend, magány, könyv, ragyogó tisztaság. Szeretném? Megriaszt. Miért, nem jó, ami van? Nem, nem, csak úgy játékból, engedd el magad, szeretnéd? A csendet, talán, olykor...

– MONOPOLYYYYYY! – ront be nagyboldogan, s riad a kicsi, telik a pelenka is.

– Rakd ki! Tíz perc s kezdjük a játékot, jó?

S ki hinné, hogy a másfél órás játék minden másodpercét imádtam...

(2017. január)

(Borítókép: A szerző felvétele)