Anyaillat
Hat, hét éves lehettem, mint most a lányom. Nyár lehetett, mert már ágyban voltam, de kint szürkülődött. Édesanyám nyitotta a gyerekszoba ajtaját, a mümüket kereste, ki akarta mosni őket.
Mert én mümüztem. Volt is belőlük három, hogy az estéinket ne a keresésükkel töltsük. Gézszerű valamik voltak, hosszú, törülközőhöz hasonlítható rongyok. Fehérek, hogy jó gyorsan koszolódjanak.
– Nem tudom, hol a többi! – szorítottam magamhoz az épp nálam levőt.
– De mégis, hol keressem? – ült le az ágy szélére, kezét a párnám alá dugta, tudta, ott laknak a pótmümük, de most nem voltak.
– Mit szeretsz bennük ennyire?
– Olyan az illatuk, mint neked, anyaillatuk van.
Szeme megtelt könnyel. Mesélt...
Hogy korán érkeztem e világra, sokkal hamarabb, mint kellett volna. Ezért sokat kellett a kórházba maradjunk, míg kellőképpen megnőttem, megerősödtem. Akkoriban külön voltak a babák és anyák. De ő jöhetett hozzám, be, a nagy ablak mögé, mert inkubátorban voltam, és mert egyszer felnéztem az angyalokhoz, de végül mégiscsak úgy döntöttem, maradok itt.
S akkor ott, valaki otthagyta a babáját. És az a baba annyit sírt, mindig csak sírt. Mindenkit kikészített, az összes nővért és persze őt is. Aztán egy napon, gondolt egyet, átsétált a terem másik felére, ahol az a baba volt, és ráterítette a pólóját. Hogy érezzen anyaillatot. Hogy érezze, hogy szeretik. És csend lett. Fel nem merte venni, de napokig vitte neki a blúzait, amit másnap cserélt. És így valahogy látványosan lecsendesedett a kicsi. És gubbasztottam én ott a terem másik felében az inkubátoromban, és épp aznap mondta egy doktor bácsi, hogy talán majd meg tud tanítani önállóan enni engem, talán...
Ma, mikor a lányom hozzám bújt, elalvás előtt egy jó nagyot szippantott belőlem, hirtelen eszembe jutott e történeted, oly váratlanul, ahogy csak illatod hiánya tud meglepni.
(2017. április)
Ritkapercek
Este nyolc az óra. A kicsi épp elaludt. A nagy kockavárat épít a másik szobában.
– Monopolizunk egyet? – kérdem.
– Nem, most építek.
Így kapok egy tarisnyácska időt.
Elindulok zuhanyozni, szólni akarok, hogy ha felébredne a kicsi, akkor... De tudom, jön és mondja, ezért nem fordulok vissza. Lassan, ráérősen. A tükörből édesanyám arca néz rám, szeretemarc, cinkos mosolyt csaló.
Tíz perc s újból a hálóban. A nagy játszik, a kicsi hortyog, mint egy kisöreg.
Kicserélem a párologtatóban a vizet, azt a régi, soha többé nem gyártott Balance olajat cseppentem a tiszta vízbe, azt a ritkaperceset. Kezembe veszem a könyvemet, megkeresem a nem létező könyvjelző helyét, kinyitva teszem a mellkasomra. Egy másik életkép villan fel előttem. Esti csend, magány, könyv, ragyogó tisztaság. Szeretném? Megriaszt. Miért, nem jó, ami van? Nem, nem, csak úgy játékból, engedd el magad, szeretnéd? A csendet, talán, olykor...
– MONOPOLYYYYYY! – ront be nagyboldogan, s riad a kicsi, telik a pelenka is.
– Rakd ki! Tíz perc s kezdjük a játékot, jó?
S ki hinné, hogy a másfél órás játék minden másodpercét imádtam...
(2017. január)
(Borítókép: A szerző felvétele)