De lehetséges efféle, amikor terroristák rohanják le a történelem talán legtöbbet szenvedett népének – végre ismét létrejött – államát?! A számítógépet elöntik a rettenetesnél rettenetesebb hírek. A tévéből is – a helyzet logikájából adódó súlyozással: gyerekeket, nőket, öregeket, holokauszt túlélőket, kerekesszékbe zárt háborús sebsülteket gyilkoló és civileket elrabló terroristák tetteinek képei ömlenek elém. El-elakadó hangon előadott rémtörténetek. De nem csak! A mi – emberi jogoktól dagadozó keblű – Európákban a Hamaszt éltető, ismét a zsidók elgázosítását követelő tüntetők gyűlölettől eltorzult arcai is felvillannak. Szerencsére vannak olyanok is, akik nem csak Hamasz terroristáit látják, de a humanitárius katasztrófa szélére sodródott gázai közembereket is.
Az alaphang azonban mindkét oldalon az engesztelhetetlen gyűlölet. A bosszúszomj. Hogyan lehetséges ez? Ismét! És miért?
Kikapcsolom a számítógépet. Eloltom a villanyt is. Gondolkodnék. De lehet?
Az ujjam önkéntelenül ismét a villanykapcsolón. Nem is kell keresnem. Kardos G. György könyvei, az Avraham Bogatir hét napja és A történet vége mindig kéznél vannak, valahányszor csak rám tör az elkeseredés. A harmadikat, a Hová tűntek a katonák?-at kölcsön adtam és nem hozta vissza valaki. A megmaradt kettő is tele újságkivágásokkal.
A szerző 95. születésnapján elhangzott köszöntő első mondatait olvasom: (Az ünnepelt) „Keserű, fájdalmas, tulajdonképpen tragikus humorral megírt könyvekben mesélte el Izrael állam születését, amelynek tanúja volt. Főműve, az Avraham Bogatir hét napja egy kis zsidó ember története, akinek kis világán egyetlen hét alatt keresztülgázol a meginduló közel-keleti történelem…”
A történet vége már egyfajta személyes vallomás: Abból idézek: „… Lidérces álomból riadok fel hajnalban, újabban mindig nyomottan alszom, és mindig ökölbe szorított kézzel ébredek. Éjjel szorítom össze a tenyerem, amikor egy robbanás az agyamban kiűzi belőlem az álmot, és ha el akarok ismét aludni, arra kell csak gondolnom, hogy egy kibiztosított gránátot szorongatok. Magam sem tudom, hogy miért van ez így, semmit sem utálok jobban, mint egy kibiztosított tojásgránátot szorongatni. Reggel azután a barakk – mintha akkor látnám először – idegen és gyűlöletes, a légypapírok szennyes szalagjaival, az üres ágyakra feszített, kopott takarókkal és a falon a körülzárt Jeruzsálem katonai parancsnokságának képekkel tarkított felhívásával: hogyan oszthat be egy család tíz liter vizet egy napra. De ezen a reggelen, alighogy elfordítom a fejem a képről, melyen a beosztó háziasszony két és fél liter mosogatóvízzel lehúzza a klozetot, megnyugtató látvány fogad. Amnon az ágy szélén ül, kócosan és borotválatlanul, arcán a felelősség nyűgeivel. Térdére rajztáblát fektetett, a jövő heti szolgálati beosztást készíti. Amikor meggyőződik róla, hogy az ébredésem visszavonhatatlan, sűrű sértődésbe burkolódzik. Későn jöttem haza az éjszaka. Amnon mélyen aludt, holott megszokta, hogy elalvás előtt felolvasson nekem egy részletet a füzeteiből, újabban a „Hazánk hivatása a Közel-Keleten” van soron. A füzetek tartalmát homokszínű magyarázatok kísérik, álmosító szavakkal – nemzeti szükségszerűség meg történelmi kényszer –, soha nem sikerült még egyetlen értelmes mondatot megjegyeznem. Aggódom némiképpen, hogy Amnon pótolni akarja az elmulasztott beszélgetést, de egyelőre nem szól semmit, csupán a szemüvege fölött pislog ki a sértődés felhőiből, és tüntető gonddal vonalazza a papírlapot. Nem mondja el azt a kemény oktalanságot sem, amivel minden reggel megörvendeztetett: »Jó reggelt, Uri. Ma ismét elkezdünk egy napot.«
A Plakátot bámulom, s egy ideig tűnődöm rajta, hogyan lehetne a klozetba öntött két és fél liter mosogatóvizet még egyszer fölhasználni, de nem látok más megoldást, a jeruzsálemi katonai parancsnokság alaposan átgondolta a dolgot. Lomhán föltápászkodom az ágyról, bebújok a zöld amerikai overállba, fölhúzom végletesen szétrongyolt tornacipőmet, és indulok kifelé a gyakorlótérre. S már félig az ajtón kívül vagyok, amikor Amnon megkockáztat mégis egy homályos indítékú kérdést:
– Katonák vagyunk vagy zöldségkereskedők?”
A kommentár, azt hiszem, felesleges. A nacionalista elfogultságot, a gyűlölködést, az amnonok világképét, a katonai parancsnokság alaposan átgondolt gondjait az elbeszélő riportszerűen tárgyilagos narratívájában az irónia finom felhangjai pozícionálják. A háttérben ugyanis Palesztina épp aktuális „őslakosaitól” való megtisztításának folyamata, s ezzel párhuzamosan a legkülönbözőbb nyelvekből, szokásrendekből, világtájakról összeverődött –„közösségek” nemzetté való olvasztásának folyamata zajlik, zajlana. „Uri, az elbeszélő – amint azt Erdődi Edit a műre vonatkozó elemzésében megállapítja – kísérletet tesz az erőszak csökkentésére vagy megakadályozására, de nyilvánvaló, hogy sokat nem tehet a vad, nacionalista gyűlölettel szemben. Egyetlen lehetősége, hogy elhagyja az országot, melyben a tolerancia és a humánum érvényesítésére nem nyílik mód… Uri az irónia fegyverét használja a nacionalista előítéletek, elfogultságok, primitív beidegződések, tévhitek ellen.”
Kardos G. György regényeinek alapgondolata, hogy az élet törvényénél az emberiesség parancsa lehet csak erősebb. A nemzeti gondolat némelykor iszonyú túlzásaival szemben a munka, a barátságság, a szerelem „apróságai”. Kardos G. György nem a zsidók, nem az arabok, még csak nem is a végső honfitársakká váló magyarok mellett foglal állást, hanem valóban az emberiesség mellett. A tisztánlátásnak és tárgyilagosságnak azon a szakmai szintjén, amely a magyar irodalomban is ritkaságszámba megy.
Tovább olvasgatok. A kötetek felfrissülő élménye az én feszültségeimet is lohasztja némileg. Nekem is katonaélmények jutnak eszembe. Az Arad melletti Lippán egy szinte gyereknek látszó dobrudzsai fiú mellett állt az ágyam.
Már első este feltette nekem a kérdést:
- Furcsa neved van, mi vagy te, török?
- Dehogy. Magyar – válaszoltam.
- De ti nem Magyarországon éltek?
Meghökkentem. Erdélyi vagyok. Ezt a kérdést csak egy agresszív nacionalista vagy egy naiv jólélek tehette volna fel. Rá kellett néznem: az első lehetőség ki van zárva. S aztán neki is leesett a tantusz (Ceaușescu akkortájt már a tágabb nyilvánosságban is kezdte pedzegetni a kérdést):
- Ja.
.. Tudom, hogy ti is éltek itt. De miért nem költöztök Magyarországra? Nem lenne jobb nektek odahaza?
- Azért, mert én itt ugyanúgy odahaza vagyok, akárcsak te. Évszázadok óta. A dákokat felejtsd el…
Furcsán nézett rám, de már szólt a második takarodó, nem folytattuk. Aztán már minden nap… Szakmája szerint textilmérnök volt. És imádta az irodalmat. Leesett az álla, amikor kiderült, hogy én a román irodalmat is jobban ismerem nála.
Rebreanu Ion-ját mindig magamnál tartottam. Mateiu Caragiale Craii de curtea veche mellett az volt az egyik kedvenc olvasmányom. A Ion-t együtt is olvastuk el, egymás mellett, ugyanabban az ágyban. Meghökkent. Főleg, amikor én is feltettem neki a kérdést.
- És a te erdélyi román honfitársaid miért nem települtek át Romániába? Rebreanu megtette… Láttad…?
Most már vágott az agya.
- Nekünk erről nem tanítottak semmit. A Iont tanultuk, de nekem sajnos kimaradt. Tudod… a kötelező házi olvasmányok…
Ettől kezdve mindinkább értettük egymást. Ő Erdéllyel ismerkedett, soha nem járt még erre, én Dobrudzsával. Én sem jutottam el odáig. És ettől kezdve nem csak hittünk egymásnak, de valóban őszinték is lehettünk egymáshoz. (Ez ma sem könnyű!) Mérnökként alig voltak nemzeti elfogultságai. Nekem meg szakmámból fakadóan sem nagyon lehettek.
Mikes Imre 1919 után írott könyvében az Erdély Nagymagyarországtól Nagyromániáig címűben fogalmazza meg, hogy a trianoni döntés nem csak a határokat tologatta szét, de az agyakat is kicserélte. Az erdélyi románok is a mi nagymagyar agyunkkal kezdtek gondolkodni, mi (mármint az erdélyi magyarok) az erdélyi román „kisebbség” agyát kezdtük használatba venni. Kettőnkkel is valami hasonló történt, de – speciálisan ránk szabott történelmi kényszerek hiányában – egészséges kölcsönösséggel. Ő az én agyammal kezdett mérlegelni, én az övével, hiszen azt (román-magyar tanárként) már korábban is gyakorta meg-megtettem.
A feleségen nagyváradi. Lippa onnan szinte már egy ugrás. A nyári hónapokban minden héten meglátogatott. Ők is összeismerkedtek. A kapcsolat életre szóló emlékünkké nemesedett. A nevét is ideírom: Ilie Honciuc.Egyszer (talán félévvel később) látott a Román Tévé Magyar Adásában is. Megszerezte a telefonszámomat. Felhívott. Az utolsó üzenetét már Nyugatról kaptuk. Azóta néma csönd. Az emléke azonban múlhatatlan. És bár a világ – legalábbis egészében – később sem annak a (emberileg magától értetődő) viszonynak a normarendszere szerint alakult, több hasonló esetünk is volt… Annak élménye azonban, hogy együtt élni gyanakvás és hátsó gondolatok nélkül is lehetséges, mindenképpen tőle származott… Főként a feleségem számára.
Most is, mikor a jeruzsálemi történéseket szóba hozom, a feleségemnek jut eszébe (valamiféle önvigasztalásul) Illyés Gyula A reformáció genfi emlékműve előtt című – harangokat feleseltető – költeménye. „Emlékszel’?”
És már idézi is. Emlékezetből:
”Megbuktatok! A haddal simára/törült kontinens – e fekete tábla – közepére mi íratott eredmény?/ Egy betű, egy már tréfának sem új/ buta betű s az is csak magyarul:/ Miért több a keresztény, mint a keresztyén?// Értelmet annyi millió halott/ véréből mennyit párolhattatok/ midőn – feledve, kinek mi a dolga –/ karddal csaptatok ti is a csomóba:/ a Föladatba, mely épp a kötés/ kibogozásával szép és merész./ Ez az „eredmény”!
„És ha ez se volna?! – kondul Illyés feleselő harangja –
Hiszed, hogy volna olyan-amilyen/ magyarság, ha nincs – Kálvin?”
És a másik: „Nem hiszem.”
Engem azonban Kardos G. György könyveinek ismeretében, – s lám Illyés miatt is – újra és újra homlokon üt a kérdés: Tényleg nem lehetett volna másként?
S tényleg ma sem lehetne?
A 21. században is kellenének még harmincéves háborúk? És egy hadakkal simára törült földgolyó?
Ezt már tényleg nem szeretném, nem akarom, nem tudom hinni… „Legyen bárkié a szándék”, lehetetlen, hogy az – immár minden tekintetben lehetőségeinek határára jutott – emberiség ma „se tudhassa másképp”!
