Leleplezték „a tél festőjének” emléktábláját
Tövisen legutóbb 2018-ban jártunk, az első alkalommal megszervezett magyar gyülekezeti napokon, akkor arról számoltunk be a Szabadság olvasóinak, hogy egy élni akaró, kedves kis magyar közösséggel találkoztunk.
Kitart a tövisi magyarság lelkesedése
A vasárnapi eseményen örömmel tapasztaltuk, hogy a tövisi magyarság lelkesedése nem hagyott alább. Elsőször is feltűnt, hogy gondoskodnak a református templomukról, és kiderült: a közel egymillió lej értékű, teljes külső-belső felújítás mintegy 20 százalékát végezték el eddig, azaz teljesen kicserélték a fedélzetet valamint a torony egy részét (a faszerkezetet és a rézből készült fedélzetet). Ugyanakkor folytatják a magyar háznak és parókiának otthont adó kétszintes épület, a volt katonai laktanya korszerűsítését, amelyik már teljesen másképp néz ki, mint néhány évvel ezelőtt. Az ingatlan különféle rendezvényeknak ad otthont, hiszen nemcsak beruházások, hanem közösségépítő programok is vannak az egyházközségben, a hívek egy része most éppen Budapestre készül az augusztus 20-i ünnepségre.
A helyszínen azt is megtudtuk: az utóbbi években nem csökkent jelentősen a tövisi magyarság létszáma, a reformátusoké 140 körül stagnál, ami természetesen további bizakodásra ad okot.
Az ünnepi istentiszteleten igét hirdetett Téglás Miklós református lelkipásztor, aki a templomba való betéréskor prédikációjának román nyelvű, nyomtatott kivonatát osztotta szét annak a néhány igehallgatónak, aki nem értett magyarul. A lelkész Mózes első könyvéből vett idézettel hívta fel a hívek figyelmét az elődöktől örökölt értékek ápolásának fontosságára. A megóvásra szükséges dolgok között említette az anyanyelvet, az identitást, a keresztény értékeket, a 800 éves tövisi templomot, vagy épp az olyan jeles elődöktől származó kulturális értékeket, mint amilyet Gruzda János pap-festő hagyott az utókorra.
Az istentiszteletet kulturális műsor követte. Elsőként Hălălaie Óvári Margit nyugalmazott fogorvos, a Tövisi Hírmondó havilap egyik legaktívabb szerzője tartott hangulatos előadást a kultúra szerepéről, érdekes adatokkal fűszerezve mondanivalóját. Ezt követően Barabási Reményke nyugalmazott könyvelőnő alkalomhoz illő verset szavalt el.
Ilyen szépen telet még senki nem festett
Gruzda János, a tél festője: lelkipásztor és művész című előadásában Gudor Kund Botond, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese, részletesen bemutatta Gruzda János (Tövis, 1881. november 18. – Zalatna, 1953. november 3.) gazdag életútját, kihangsúlyozva: „Ilyen szépen még telet senki nem festett Közép- és Kelet- Európában”.
Az előadásból megtudtuk: Gruzda az általános iskolát szülővárosában, a középiskolát Nagyenyeden végezte. Mindkét település alakította és nyomot hagyott művészetén. Tizenöt éves volt, amikor megépült a tövisi állomás, az erdélyi vasúthálózat egyik legfontosabb gócpontja, amelyik egyszeriből fellendítette a kisvárost. Szülővárosának korai benyomásai leképeződtek művészetében is, alkotásaiban megjelenik az édesanyja szövőszéke, az állomás melletti bánya (ez az első rajza), a Fried-malom, a csáklyai ház, a Diódi (Gyógyi) patak, a szerdai tövisi hetivásár. Az enyedi kollégiumban nem tanulmányi eredményeivel, inkább rajztehetségével tűnt ki, tanárai, Halmágyi Antal és Fogarasi Albert felfigyeltek rá. Enyeden két esemény is befolyásolta művészeti látásmódját: 1898-ban jelen volt a sétatéri Diákemlékmű avatásánál, ugyanakkor tanúja volt a vármegyeház építésének, az építészek körül zajlott az ő élete is.
1900-ban, apja, Gruzda Domokos lelkész biztatására, beiratkozott a kolozsvári Református Teológiára. A főiskola idején autodidakta módon rajzolt és festett. 1902-ben Fadrusz János felfigyelt rá és arra biztatta, hogy művészeti pályán haladjon tovább, de Gruzda nem akarta apjának tett ígéretét megszegni. Majd csak 1904-ben, a teológia elvégzése után, iratkozott be a budapesti Mintarajz iskolába, ahol 1908-ig tanult. Mesterei Ferenczy Károly, Hegedűs László és Balló Elek voltak, de a főiskola akkori igazgatója, Szinyei Merse Pál is támogatta pályáját. Utóbbihoz közelebbi kapcsolatok is fűzték (Szinyei sógora diódi volt, a család lelkésze pedig Gruzda Domokos volt). Nem véletlen, hogy igazgatóként mindent megtett tanítványáért, az utolsó főiskolai évben külföldi tanulmányútra gyűjtött ösztöndíjat számára, nem kevesebbet, mint 800 arany koronát – így juthatott el az ifjú Gruzda Berlinbe, Münchenbe, Drezdába, Düsseldorfba, Königsbergbe és Bécsbe.
A lelkész-festő életre szóló barátsága Áprilyval
Papi pályafutását Alvincen kezdte 1911-ben, itt volt segédlelkész, majd 1912-ben Tövisre helyezték, 1914-ben pedig lelkészi kinevezést kapott Magyarbecébe. Gruzda tíz évig szolgált ebben az egyik legelszigeteltebb magyar közösségben, ahol elvesztette a kapcsolatot művészetének támogatóival, szinte remeteként dolgozott. Csak 1922-ben jelentkezett újra tárlaton, amelyet a nagyenyedi kollégium alapításának háromszázadik évfordulójára szerveztek. A festő ezen a kiállításon ismerkedett meg Áprily Lajossal, akivel életre szóló barátságot kötöttek. Áprily Levél (Gruzda Jánosnak, a tél-festőnek) című verse találóan ecseteli közös lelki világuk („Mi itt a téli Szép titkát kerestük/ halott falukban, hó-hullámokon,/ s beporozott az erdők zuzmarája,/ lelkünk a tél lelkével lett rokon”), ugyanakkor e soroknak köszönhetően épült be a köztudatba Gruzda „a tél festőjeként”. Murádin Jenő művészettörténész is ezzel a címmel írt róla monográfiát.
Gruzda első önálló kiállítására csak negyvenhárom éves korában, 1924-ben került sor, amellyel óriási sikert aratott. Ugyanebben az évben Zalatnára költözött, ahol haláláig református lelkészként szolgált. Új otthonában gyakran megfordultak az erdélyi magyar szellemi élet jeles személyiségei: Kuncz Aladár, Tavaszy Sándor, Jékely Zoltán, Makkai Sándor, Kacsó Sándor, a festő Nagy István.
A környék festőiskolái meghatározták Gruzda munkásságát
Bár művészi pályája későn kezdődött, festményeit több európai nagyvárosban, például Budapesten, Milánóban, Londonban és Párizsban is kiállították. Pályája elején a szecesszió, az impresszionizmus és a posztimpresszionizmus hatott a munkáira. Tanulmányútjáról hazatérve, az erdélyi tájakban rejtőző lehetőségeket próbálta kiaknázni, Murádin Jenő például az éledező falukutató mozgalommal rokonította tevékenységét. Magyarbecei korszakának képein lírai-impresszionista látásmódja érezhető, későbbi munkáiban tömörségre, monumentalitásra, gondolatébresztő perspektívákra törekedett.
Művészeti és kultúrtörténeti adatokban gazdag, lenyűgöző előadásában Gudor Botond esperes kevésbé ismert összefüggéseket is feltárt a hallgatóság előtt. Ilyen volt például vetítettképes bemutatójának az a része, amelyben rávilágított a 19. század fordulóján, a környéken működő festőiskolák jelentőségére, amelyek meghatározták Gruzda munkásságát. Három jelentős művészeti tömörülés létezett akkortájt Gruzda közvetlen közelében. Az egyik a gyulafehérvári-borbándi festőiskola, ahol Dékáni Árpád iparművész, rajztanár tevékenykedett, a halasi csipke néven közismert művészi csipkék rajzainak tervezője (érdekes adat, hogy a kollekció egy részét a gyulafehérvári Batthyáneum könyvtárában őrzik).
A másik alkotókohó a diódi-tövisi festőiskola volt, amely Boér Jenő nevéhez kötődik. Gruzda 1907-ben találkozott Akseli Gallen Kallela finn festőművésszel, aki Tövisen és Diódon vendégeskedett, és akinek „északi” témái szintén nagy hatással voltak rá. Úgyszintén Körösfői Kriesch Aladár, a kor jelentős művésze is festett Diódon Boér csűrjében, egyik gyermeke halála után a nyarait Diódon töltötte, monumentális festményei, például A vallásszabadság című, mind itt készültek. Fontos megemlíteni, hogy Boér Jenő később az itteni iskolát elvitte Gödöllőre, tehát elmondható, hogy a gödöllői művésztelep magvának a diódi festőiskola tekinthető.
A harmadik „művészeti színtér” az Alvincen működő Pataky László műterme, Gruzda nem véletlenül került oda segédlelkésznek 1911-ben. Először 1900-ban látogatta meg Gruzda Patakyt, majd amikor 1912-ben a mester elhunyt, Gruzda azonnal elhagyta a települést. Pataky Lászlóval kapcsolatosan az előadó kiemelte: egyik legismertebb műve, a monumentális Zrínyi Ilona feladja Munkács várát című festmény, amelyen a kisgyermek II.Rákóczi Ferenc alakja is feltűnik, az enyedi Alsó-fehér vármegyeháza számára, annak csodaszép dísztermébe készült megrendelésre, jelenleg a gyulafehérvári Egyesülés Múzeumában felgöngyölítve vár jobb sorsára (az esetről Rácz Levente cikkezett részletesen 2010-ben a Szabadságban).
Mindezek mellett ott volt a környék két meghatározó városa, ahol szintén alkottak ebben az időszakban jeles festők, akikkel Gruzda kapcsolatban állt: Nagyenyeden Dóczyné Berde Amál majd Barcsay Jenő, Gyulafehérváron pedig Reithoffer Jenő, aki Gy. Szabó Béla tanára volt (utóbbi anyagi segítséget is nyújtott az élete utolsó szakaszában betegeskedő Gruzdának).
Büszke lehet Tövis a nemzetnek adott festőre
„A magyar művészet magas fokú reprezentációja ez itt, a szórványban”- összegzett Gudor Botond esperes, hozzátéve: büszke lehet Tövis arra, hogy milyen nagy festőt adott a nemzetnek.
A gyönyörű műemléktemplomból a gyülekezet átvonult a parókiának és a gyülekezeti háznak is otthont adó épületbe, amelynek falára elhelyezték a Gruzda Domokosnak és Gruzda Jánosnak emléket állító táblát. Az emléktábla Kiss Zoltán, Kolozsváron élő, gyulafehérvári származású kőszobrász, restaurátor alkotása, amelyet Téglás Miklós lelkipásztor és Millik Ferenc gondnok leplezett le.
Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának vezető konzulja, aki az ünnepség kezdetétől jelen volt az eseményen, meleg hangú, bíztató szavakkal köszöntötte a jelenlevőket. „Ha egy közösség nyomot hagy, ez azt jelenti, hogy abban a közösségben van igény arra, hogy a jövőjén gondolkodjon, a tövisi magyar közösség pedig egy ilyen közösség. Igen, Tövisen is és Dél-Erdélyben is lehet úgy élni, hogy megőrizzük és megmutatjuk kultúránkat! Legyünk egyre határozottabbak, még határozottabbak, nekünk itt jövőnk van a Kárpát-medencében!” – nyomatékosította a konzul.
Gudor Botond esperes megáldotta, a résztvevők megkoszorúzták a Magyarország kormánya által finanszírozott emléktáblát, és elénekelték a magyar himnuszt. A Gruzda emléknap, amelyet az RMDSZ és a Communitas Alapítvány támogatott, szeretetvendégséggel ért véget.
