Effajta rögeszme az irredentizmustól való félem, sőt az irredentizmusra való törekvés is.
Alig van ország a világon, melynek ne lennének olyan területei, melyek egykor fennhatóságuk alá tartoztak, vagy amelyek később kerültek fennhatóságuk alá. Nyelvi-kulturális rokonság vagy nagyhatalmi jóakarat okán.
A fenti okok vezethetnek a szellem és a politika rosszindulatú daganataihoz.
Pedig a kór mindkét változatában kezelhető. Egyszerűen csak meg kell szüntetni az összezártságból vagy a szétszakítottságból fakadó traumákat. Az együtt élő vagy szomszédos társadalmi csoportok számára csupán a nyelvi-kulturális egyenjogúság elemi feltételeit kell megteremteni, s a daganatok szinte már észrevétlenül maguktól visszahúzódnak.
Hogy miért tűnik mindez manapság szinte már lehetetlennek? Egyszerűen azért, mert ezekben a kérdésekben soha nem azok dönthetnek, akiket a szóban forgó kérdések közvetlenül érintenek, hanem azok, akik hasznot húzhatnak a félelmekből. A nagyhatalmak, melyek a kisebbségi kérdések megoldásának gyógyszerei helyett a viszály mérgeit hintik el köztünk, hogy a másik ellenében maguk oldalára állítsák azokat, akik önmagukban képtelenek az értelmes cselekvésre. Az alkalmon ráadásul kapva-kapnak a belső ellenfelek is. Ők is viszálykodásból húznának hasznot.
Hogy mi motiválhatta a nagynevű amerikai riporternek, Carlson Tuckernek interjút adó Putyint arra, hogy a kárpátaljai magyarok kiszolgáltatott helyzetét és érzelmeit is bevonja a mai felbolydult világ gyilkos játszmáiba, nem nehéz megfejteni. Igaz, bevallja, hogy Orbánnal ő nem beszélt erről, de azt is elmondja, hogy tudja, hogy az ukrajnai magyarok ragaszkodnak Magyarországhoz, amennyiben arra jártában (mintha manapság is csak lazán sétálgathatna Kárpátalja utcáin) magyar feliratokkal is találkozott. Azt is tudja, ennyi is elég, hogy a NATO-n belül indulatokat indukálhasson.
Egyrészt azt a látszatot kelti, hogy őt magát is élénken foglalkoztatja a magyar ügy. Ami már önmagában is világbotrány. Azzal még inkább tisztában van, hogy az utódállamok nacionalistáit még inkább ránk uszíthatja, sőt a román, szlovák, szerb, ukrán elit épebb elméjű politikusait is arra kényszeríti (bár egyre kevésbé kérdéses, hogy mennyire kell még kényszeríteni is), hogy még inkább ellenünk forduljanak. (Sajnos, nem egészen ép elméjű politikusok Magyarországon is akadnak, ha csak elvétve is, lásd a Jobbikból kivált “nemzetieket”! Nekik is hiányzik némi kétes értékű népszerűség. Ők mindig is szerettek a mi érdekünkben ártani nekünk!)
A helyzetet különösen veszélyessé teszi, hogy a világrendszer riasztóan megbolydult. Ismét előbújnak a népirtásra felesküdött fasiszták és a “nemzetközivé válik holnapra a világ” kommunistái. Mindkét fél a nyugati társadalmak védőszárnyai alatt.
A világsajtó, a nyugati is tele van a Nyugat alkonyáról szóló (részben kétségtelenül megalapozott) narratívákkal. Putyinnak az az érdeke, hogy a sértett kisállamok úgy érezzék, hogy a Nyugat egy idő után már nem lesz képes megvédeni őket, s ismét az ő szárnyai alá meneküljenek. Hogy a kárpátaljai magyarok mit éreznek, nem tudhatom. Utoljára közel negyedszázada jártam Ukrajnában, de hogy mit érzünk mi, magyarok, azt meglehetősem pontosan tudom.
Hosszú évtizedeken át terepjáró újságíróként is jártam a Székelyföldet és az országot. Sepsiszentgyörgyön éltem. Tanítottam Csíkszeredában és Marosvásárhelyen. Újabban Kolozsvár sem ismeretlen számomra. Soha sehol egyetlen ép eszű emberrel nem találkoztam, aki irredentizmusról álmodozott volna. (Őrültek persze világszerte vannak.) Nyelvi-kulturális egyenjogúságról, autonómiákról annál inkább. Mert mi csakis ezekben láthatnók sebeink (minek őket tagadni) gyógyszereit. De hivatásos gondozóink (az egykori győztesek) éppen a gyógyszereket vonják meg tőlük. Megpróbáltunk és megpróbálunk a feltételekhez alkalmazkodni. Az is egyfajta gyógymód. Az életben maradás minimális feltétele.
Román honfitársaink immár Putyin szavai nyomán önmagukat bántják-hergelik. Világra szóló látványossággal. Mi már hozzászoktunk a kisebb-nagyobb fájdalmakhoz. El lehet éldegélni velük. Ezt, mind öregebb gyanánt, én is állíthatom. Ők azonban a saját éjszakáikat teszik lassacskán álmatlanokká.
Vajon segíthet rajtuk, ha megsajnáljuk őket?
Ezt is megtehetjük, ha muszáj...
