A Temesváron megélt 1989-es események képezték a kiindulópontját a Carmen Lidia Vidu által jegyzett és rendezett Romániai napló. Temesvár című előadásnak, amely hat, a Temesvári Állami Német Színházban játszó színésznő személyes története, és amely ugyancsak az eszköztelenségével, egyszerűségével, mély érzelmi töltetével hatott. Az önmagukat „játszó” színésznők családi, személyes történeteket meséltek, amelyeket saját fotóik és korabeli dokumentumokból összeállított vetítés kísért, mindegyikük azt is megfogalmazta monológjában, mit gondol a Temesvárról elindult romániai forradalom utóhatásairól, eredményeiről, a romániai életmód jelenéről és lehetőségeiről. A marosvásárhelyi színház és a Yorick Stúdió közös produkciója Bódi Attila regényét állította színre Lázadni veletek akartam címmel Sebestyén Aba rendezésében. A harmadik szövegszerűen az 1989 előtti időszakról és az egykori történések mai következményeiről, hatásairól szóló előadás egyrészt humoros módon idézte fel a korszakot megélt nézőkben az egykori nélkülözést, iskolai életet, szokásokat, majd a lázadó iskolások tetteit és a megtorlást a két szereplő többeket megidéző monológjai által. A harmadik látható szereplő a gitárján a lázadás műfaját, a rockot megszólaltató zenész volt, és e szinte mozdulatlan hármas olyan tömény hangulatot teremtett, amiben a néző szinte újraélte a torokszorító félelmet, a menekülő, meghunyászkodó gyávaságot és a végül tettekre váltott elégedetlenséget. A hatalomnak kiszolgáltatott ember lelki törése ott érhető tetten, amikor magát hibáztatja mindazért, ami a rendszer gonoszsága miatt történhetett meg.
November 14-én kerekasztal-beszélgetés következett Crenguţa Manea kritikus, rádiószerkesztő, Anca Mănuţiu egyetemi tanár, fordító, kritikus, Darvay Nagy Adrienn kritikus, hamletológus és Marian Popescu egyetemi tanár, kritikus, UNITER alapító (Ion Caramitruval együtt) részvételével, Tompa Gábor moderálásában. Elsőként Marian Popescu a cenzúra utáni romániai színházról tartott előadást, amelyben az eltelt 35 évre több szempontból tekintett vissza, azt is kiemelve: e 35 év eleve több egységet, időszakot jelent. Az első hónapokat 1990-ben a szabadság felfedezése jellemezte, fő törekvés a hazai színháznak Európához való visszakapcsolása volt. Ekkor sikerült a román színháznak felfedeznie a romániai soknyelvű színház gazdagságát, amelynek következtében végül nem román színházszövetséget, hanem romániai színházszövetséget alakítottak.
Popescu előadásában beszélt az elmúlt 35 év során felmerült intézményes szempontokról: hogy Romániában 1990-ben csak államilag finanszírozott színházak működtek, ami fékként hatott a fejlődésre. Reformot szerettek volna, de a fogalom Romániában riasztóan hatott, és hat még ma is. Időközben a fiatal alkotók elindultak az alternatív utakon, ez a folyamat ma is tart. Az intézményes színház reformja inkább megfeneklett kísérletek, kezdeményezések soraként, és nagyon kevés előrelépés történeteként írható le.
Második szempontként az előadás a törvényes keretet nevezte meg, amely ugyan unalmas, de igen fontos. A színházakra vonatkozó törvényes keret keveset változott, és olyan fontos témákat sem sikerült megfogalmazni és elhelyezni a társadalmi diskurzusban és törvénykezésben, mint a művész helye a társadalomban, illetve a művészetre vonatkozó szemlélet. Kiemelte az előadó, hogy Romániában a rendezői diskurzus elsőbbséget élvez, és a klasszikus szövegek használata nagyobb mértékben volt és van jelen, mint másutt, bár 2000 után divatba jött új szövegek írása, azokból kiinduló előadások létrehozása is. Nehézségként említette a szétforgácsolódó színházi műhelyeket, egyetemi képzést, a sokfelé alakuló fakultásokon megszerzett diploma nem föltétlenül tükröz mesterségbeli tudást és művészetet. Végül a közönség, közönségek szempontjairól beszélt: 1990-ben kiürültek a színházak, meg kellett dolgozni a közönség visszaszerzéséért, illetve új közönséget kellett nevelni. Az előadás utolsó gondolatai: „ha már nem érted a korodat, amiben élsz, kívülálló maradsz”, illetve „a színház remek eszköz a személyiségfejlődésre”.
Tompa Gábor a színész- és rendezőképzés problémáira kérdezett rá, és a résztvevők véleményére a bolognai rendszerről, amely szerinte nem alkalmazható a művészeti szakokon, ahol a mester-tanítvány viszony a kívánatos. Ebben a kérdésben minden résztvevő egyetértett: a felborított képzési rend nagy károkat okozott.
Anca Mănuţiu egy korábbi alternatív színházról írt tanulmányát idézte, amelyben a fiatalok lázadásáról értekezett és kísérletükről, hogy átvegyék a „hatalmat”, előadásaikban az aktualitás vált a döntő kritériummá, a nagyszínház kultúrafogalmát divat lett körükben démonizálni. Azóta döntéshozók lettek, különböző fesztiválok zsűrijében ott vannak.
Darvay Nagy Adrienn a romániai magyar színjátszásról beszélt, amely mindig is önálló volt, független a magyarországitól, saját utat járt, és a kulturális kölcsönhatás, az interferenciális kapcsolat mindig is gazdagította. Sorra vette az 1990-ben létező hat magyarul játszó társulatot, amelyek közül a határmentén, főleg Nagyváradon és Szatmáron volt érzékelhető a magyarországi színjátszás hatása. A temesvári színház a megszűnés széléről jött vissza Demeter András vezetésével. Nagyvárad sokáig zsákutcában járt, a magyarországi hatás, az elferdített Sztanyiszlakszkij-elvek szerinti működés és az operettvilág volt jellemző. Az alternatíva, amit 1990 után a társulatok követhettek: az úgynevezett nemzeti, népművelő irány szemben a színházi nyelvet követéssel, az úgynevezett reteatralizálással. Kolozsvár, Temesvár, Sepsiszentgyörgy az utóbbi irányvonalat választotta, azon haladva épített korszerű színházat. Időközben létrejött a gyergyószentmiklósi Figura színház, amely az alternatív vonulatot képviselte, illetve új társulatok alakultak: Csíkszeredában a Szatmárról érkezett Parászka Miklós, Székelyudvarhelyen a pályakezdő Szabó K. István rendező vezetésével. Alakultak úgynevezett befogadó színházak, amelyeknek nincs saját társulata, inkább vendégül lát, mint saját produkciót hoz létre, ilyen az aradi kamaraszínház, a kézdivásárhelyi színház.
Crenguţa Manea a bukaresti színházi helyzetről beszélt, az alternatív, underground színházi életről, amelyben megjelent a marketing, a Facebookon való reklámozás, a közönség „elcsábítása”. A jelenségben az a zavaró, hogy nem esztétikai szempontok szerint történik, sőt az esztétikai, értékszempontok egészen messze kerülnek. Beszélt a színházra gyakorolt politikai hatásokról, ami a színházvezetők ideiglenes kinevezése, a politikai befolyásolás és hatásgyakorlás formájában érhető tetten nem egy bukaresti színház esetében. A témához Marinela Ţepuş teatrológus és Nona Ciobanu rendező is hozzászólt megoldás és kilátás nélküli helyzetekről beszélve. Szóvá tették, hogy nincs kulturális stratégia országos szinten, hogy az elmúlt 35 évben túl sok kultuszminiszter követte egymást, és nincs erős kritika. De hogy a beszélgetés ne pesszimista hangon záruljon, az 1990-ben rövid időre megélt szabadságérzésről is beszéltek, és arról a lehetőségről, amitől csak belsőleg foszthatja meg magát az ember: hogy szabadon éljen és gondolkozzon, és így szabad maradjon.
