S a kapcsolat is viharos gyorsasággal teljesedett ki. Hansen éppen egy másik nőnek szánt virágcsokrot tartott a kezében. De amikor Ingára nézett, rögtön tudta, kinek kell valójában átadnia. Inga meg sem lepődött, annyira természetesnek vette. Még aznap egymáséi lettek. (Elvégre – életkor ide vagy oda – mégiscsak a 21. században élünk.) S bár Hansen az észak-frizföldi Sünderlügumban, Inga meg a dán Gallehusban lakott, ettől kezdve naponta találkoztak. Együtt töltötték az estét és az éjszakát, aztán mindenki ment, hogy a saját kertjét és házát rendben tartsa. Azokról nem tudtak lemondani. Mikor itt, mikor ott találkoztak.
Aztán jött a koronavírus. Kezdetben a dánok zárták le a határt, aztán a németek is. Telefonálgattak egymásnak, de az már nem volt ugyanaz. Egy idő óta naponta a határsorompó két oldalán üldögélnek egymással szemben összecsukható székeiken. Kávéznak és bólét iszogatnak. És várják, hogy vége legyen „ennek a szörnyűségek”. Emlékeznek, terveket szőnek. Tavaly hajón bejárták a Duna, a Mosel és a Rajna tájait. Ezeket az utakat szeretnék megismételni – mesélik a hírügynökség riporterének.
Hansen általában kerékpáron érkezik, Inga autón, Gallehus ugyanis valamivel messzebb van. Egymás nélkül rettenetesen lassan telik az idő. Mikor még együtt lehettek, valósággal repült. Egyikük sem filozófus alkat, de ezen most el kell töprengeniük. Hogyan is van ez? Az ő korukban az időtől egyébként is nehéz lenne elvonatkoztatni. Vajon meddig lehetnek még együtt egyáltalán? Hansen jövőben tölti a 90-et. Az évfordulót is egy hajóúttal szeretnék majd megünnepelni. Addig remélhetőleg véget ér a járvány is. S eltűnik közülük ez az átkozott sorompó. Bár elvileg lehetséges lenne, gyakorlatilag meg sem ölelhetik egymást. Csókról meg végképp szó sem lehet. A határőröknek szigorú parancsuk van. Ők meg ismerik a germán fegyelmet. A régi világban nevelkedtek…
„Rettenetes, hogy itt van mellettem, s meg sem ölelhetem, mondja Hansen, de van ebben valami szép is, sokkal hevesebben vágyok az ölelésre, mint korábban bármikor. Most kezdem Rómeót és Júliát igazán megérteni.”
Mindketten ki is hozták a maguk példányát. Egymásnak olvasgatnak belőle… Mikor dánul, mikor németül…
Az eset nem egyedülálló. A Boden-tó melletti egykor zöld határon tömegesen fordulnak elő hasonló esetek. Svájc is lezárta a határt. Sőt kézzel fogható határzárat, fémkerítést is felállított. A derékig érő kerítés fölött azonban a szerelmesek (itt inkább fiatalok, de a veszélyeztetett korosztály néhány tagja is) ölelkezhetett és csókolózhatott.
A svájci hatóságok azonban léptek, és két méter távolságban (immár svájci területen) újabb kerítést húztak fel. A svájci törvény ugyanis világosan fogalmaz (s a világnak azon a táján a törvényeket szokás is betartani): ”A látogatások nem megengedettek… Ez arra az esetre is vonatkozik, ha a partnerek különböző államokban laknak és dolgoznak, s eddig rendszeresen látogatták egymást.” A két méter pedig Svájcban is aranyszabály.
Így aztán marad a két méter, s a véget nem érő beszélgetések. Olyan pár is van, mely a kerítés két oldalán kötött ismeretséget és esett egymásba. Azóta Olivia és Andy is naponta találkoznak. Kezdetben még ők is az egyetlen kerítés fölött érintkeztek. Ma már csak a senki földje fölött keresik egymás tekintetét és isszák egymás szavait. Ők is Rómeót és Júliát emlegetik. Ámbár már ők is 40 évesek. Már lakodalmukat is eltervezték. Vajon meddig kell még várniuk? Türelmetlenek. Többé bizonyosan nem tudnának élni egymás nélkül…
Olvasgatom az újságíróilag is szívfacsarónak szánt szerelmi történeteket, s egyszerre egyéb is eszembe jut.
Merthogy az éremnek – ismert szokás szerint – van másik oldala is.
A Die Welt arról számol be, hogy Kínában a vasszigorral érvényesített karantént követően hatalmasan megugrott a válni akaró házaspárok aránya. Ők a kényszerközelséget nem tudták huzamosan elviselni. Hónapokon át a blokklakásból is alig tehették ki a lábukat. Az egymásra-zártság ingerlékennyé tette őket. Jöttek a veszekedések, a méltánytalannak érzett sérelmek és sértések. S végül a múlt is átalakult. Az emlékek többé nem egymáshoz kötötték, éppenséggel elviselhetetlenné tették őket egymás számára.
Úgy látszik, a szerelemben is – mint minden másban – van egy elasztikus, de intuitíve jól kitapintható optimális távolság. Ha túl leszünk a korona-válságon, fiataljainkat nem csak gender-elméletre, de ennek az optimumnak az érzékelésére is érdemes volna érzékenyíteni.
Merthogy a szerelem sem lehet éppen határtalan...
