A neves kanadai pszichológus, Jordan Peterson szerint, ha a világot egy drámai színjátékként képzeljük el, annak legfontosabb alkotóelemei nem az anyagi dolgok, hanem a rend és a káosz. Ha a rend egy jól ismert, megszokott szabályrendszer által navigált, valamelyest kiszámítható hétköznapokból épül fel, a káosz az az új, ismeretlen, kiszámíthatatlan történés, vagy történés-sorozat, amelynek váratlan megjelenése megváltoztatja a természetessé vált megszokottat. Ezt tapasztalja most a világ: az egyensúly felborult, de nem először, s vélhetőleg nem utoljára a történelemben; ugyanakkor, – ahogyan az eddigiekben is történt – előbb vagy utóbb, várhatóan újra kialakul majd egy visszarendeződés az egyensúlyi állapotba.
A kérdés az, hogy amíg újra körvonalazódik egy középút a rend és káosz között, mekkora lesz az emberéletekben mért, járulékos veszteség. Nem mindegy tehát, hogy előbb, vagy utóbb: azaz itt az idő, hogy állam, társadalom és egyén együtt játsszon ebben a drámai színjátékban, és mindenki a lehető legjobban játssza a maga szerepét.
Politikai filozófiai munkák sokasága tárgyalja az állam létrejöttének logikáját, létjogosultságát, állam és társadalom viszonyának formáit, a köztük levő finom egyensúlyi állapot fontosságát. Most úgymond, eljött az államok ideje: arra, hogy a jól kiépített intézményrendszert a lehető legésszerűbb módon használják a járvány nehéz, és nagyon összetett feladatokat igénylő megfékezésére, hogy diplomáciai és gazdasági kapcsolataikat felhasználják arra, hogy elegendő mennyiségű védőfelszerelést, tesztet, gyógyszert szerezzenek be, hogy kellőképpen megszervezzék a kórházakat, a betegek ellátását, fenntartsák a rendet és biztonságot – visszaélések nélkül.
Az állami beavatkozások, rendelkezések, keretek szükségesek, de végesek – az állami intézményrendszer jellemző módon abban a bizonyos, jól megszokott egyensúlyi állapotban sem rendelkezik száz százalékos hatékonysággal. Az intézményekben emberek dolgoznak, őket emberek irányítják, és – bár mindenhol vannak tehetséges, racionálisan gondolkodó vezetők – a nagy állami gépezet nemigen működik svájci óraként. Az egyensúly visszaállításához szükség van a nagyobb, a kisebb közösségre, és az egyénre is.
Az eszmefuttatás, és a példa kedvéért, egy olyan szélsőséges forgatókönyv esetén, amelyben az állami intézmények már nem tudják a feladatokat ellátni, a kórházak túlzsúfolásig megtelnek, orvosok mondanak le, vagy esnek áldozatául a betegségnek, mi maradhat: a közösségi szerveződések, a segítők, az önkéntesek, akik adott esetben maguk is felveszik a küzdelmet a járvánnyal, gondozzák a rászorulókat.
A mai valóság az, hogy az egyensúly felborulása, a káosz elhatalmasodása nem csak az állami intézkedések folytán megváltoztatott életvitelben mutatkozik meg, hanem az emberek reakcióiban, viszonyulásaiban is.
Vannak, akik türelmesek, alkalmazkodnak az állami intézkedésekhez, vannak, akik többé-kevésbé félvállról veszik azokat, vannak olyanok, akik dühösek; haragszanak a helyzetre, az egész világra, pánikkeltéssel vádolják – bármiféle megkülönböztetés nélkül – a sajtót.
Vannak, akik számokat, adatsorokat hasonlítgatnak, ilyen és amolyan statisztikákkal érvelnek, az elhunytak krónikus betegségeit számolgatják. Sőt, vannak olyanok is, akik a teljes tagadás állapotában vannak, megrendezett hatalmi színjátéknak tartják a világjárványt. Sajnos, a világ legkülönbözőbb pontjain –mint ahogyan az országban is – megtörtént, és vélhetőleg jelen pillanatban is megtörténik az, hogy fertőzött embereket gondozó orvosokat, asszisztenseket valóságos számkivetettekként, páriákként kezelnek a közvetlen közösségükben, kilakoltatják őket, klórt öntenek ajtójukra... Megtörtént az is, hogy az indiai nagyvárosok bezárt gyáraiból a gyalogosan hazafele vándoroló munkásokat és gyermekeiket egy csoportba gyűjtötték és fertőtlenítőszerrel befújták őket, és ezt senki nem akadályozta meg...
Valóban, nem kell, sőt nem szabad sem pánikot kelteni, sem túlzottan aggályoskodni, de a helyzetet megbízható információk alapján kell felmérni, és ahhoz mérten cselekedni. Ugyanakkor, ahhoz kétség ne férjen: ez a vírus jelenleg pusztítani képes: valóban, nem egyforma arányban, de öl, gyermeket, szülőt és nagyszülőt egyaránt.
A krónikus betegségekben szenvedőknél a koronavírus-fertőzés súlyossági és elhalálozási mutatói sokkal magasabbak; mindamellett, számot kell vetni azzal hogy van cukorbeteg gyermekek is, és a különféle immunrendszeri deficienciák is sokakat érintenek a közösségből. A mai modern társadalomban ugyanakkor számos alapbetegséggel teljes emberi életet élhet(ne) az érintett, arról nem is szólva, hogy a lakosságnak jelentős hányada – és nemcsak az idősek! – magasvérnyomásos, vagy valamilyen szív-érrendszeri betegséggel küzd. A járvány elleni küzdelem ilyenképpen egyértelműen egyéni, közösségi és állami érdek.
És bár a statisztikákban azzá válik, valójában egyetlen ember sem csak egy szám, minden emberrel egy világ pusztul el. A kérdés akár úgy is megközelíthető, hogy ezer ember, három erdélyi falu lakosságának felel meg...
Ilyenképpen, meglehetősen itt az idő arra, hogy a tagadás, harag, viszolygás, ostobaság és embertelenség helyét a közösségi és egyéni viszonyulásokban is átvegye az embertárs iránti türelem, megértés, jószándék és emberségesség, hogy mindenki a maga helyén helytálljon, s megfelelően játssza el a maga szerepét a világnak ebben a drámájában, hogy újra helyrebillenhessen a rend és káosz közötti egyensúly.
