Az okokról számos színházigazgató beszélt már: volt egy jelentős béremelés az előadóművészeti intézményekben, így a színházakban is, ami azt jelenti, hogy a színészek fizetése szépen megnőtt. Hogy mennyire nőtt meg, azon persze lehet vitatkozni, hiszen évtizedeken át egy színész olyan keveset keresett, hogy valóságos életművész kellett legyen ahhoz, hogy meg tudjon élni. Ezért a béremelés teljesen megérdemelt és méltányos intézkedés.
Sajnos azonban az általános költségvetést nem emelték, így az a pénz, amit korábban produkciós költségekre fordítottak, most a béralapba kerül, aztán minden intézmény úgy alakítja a műsorpolitikáját, ahogyan tudja, szabad a pálya, nyitva van az út a kreativitás előtt. Míg tehát régebb volt (valamennyi) pénz a produkciós költségekre és nem volt a művészek béreire, most éppen fordítva van.
Színházigazgatók abban reménykedhetnek, hogy mivel a színházi évad nem esik egybe a naptári évvel, márpedig az államháztartást ez utóbbira tervezik, talán január 1-től megnyílhat még az államkassza, és lehet még erre-arra pénzt kapni. De addig is a színházaknak be kell érniük az adott költségvetéssel. Majd meglátjuk, hogy a nézők mennyit fognak ebből az újfajta ínségből észlelni, lehet, hogy visszatérünk a minimalista díszletekhez és jelmezekhez, szinte biztos, hogy a külföldi sztárrendezőket nélkülözni kell. Ilyen helyzetben nagyon nagy szerep hárul a kreativitásra, az innovációra és az együttműködésre.
Az ínség mindig új lehetőségeket teremtett, így ebben az új helyzetben a színházak kénytelenek lesznek foglalkoztatni fiatal, kevésbé ismert hazai rendezőket. Persze nem könnyű a helyzet, hiszen nem a fán teremnek az igazán tehetséges rendezők, ki kell őket nevelni, de talán egy kis kockázat bevállalásával sikerül reflektorfénybe állítani eddig kevésbé ismert vagy teljesen ismeretlen alkotókat. Emellett ez az újkeletű pénztelenség arra kell, hogy ösztönözze a színházakat, hogy több koprodukciót állítsanak színpadra, illetve több vendégelőadást fogadjanak be. Ez utóbbiban hatalmas lehetőség rejlik, hiszen az elmúlt harminc évben a turnék szinte teljes mértékben kihaltak, nem volt az a rendszeres és kölcsönös látogatási program, ami az 1989-es fordulat előtt működött a színházak között. Oda jutottunk, hogy például Kolozsvár legtehetségesebb színészeit, akik az elmúlt harminc évben futottak be, alig ismerték Marosvásárhelyen, Nagyváradon vagy Sepsiszentgyörgyön. A művészek kétségtelen, hogy ismerték egymás produkcióit, személyesen is ismerték egymást a különböző fesztiválokról, de a nagyközönségnek nem volt lehetősége betekinteni más városok színházainak produkciójába.
Az elmúlt harminc év alapvetően sikeresnek számít az erdélyi magyar színházi életben, hiszen több olyan alkotóműhely is kinőtte magát, amelyekkel most már mind a román, mind a magyarországi szakma számol és rendszeres résztvevői a fesztiváloknak. Munkájukról alig szerezhetett tudomást a nagyközönség, legfennebb a sajtóból értesültek egy-egy sikerről, de alkalmuk nem volt látni élőben ezeket a kimagasló produkciókat. Ezekben az ínséges időkben most megvan az esély, hogy ez változzon, és remélhetőleg, minél szélesebb körben beindul ismét teljes vertikumában az a körforgás, ami lehetővé teszi a szatmári, nagyváradi és temesvári közönségnek, hogy megismerjék a székelyföldi színházak produkcióit, de a belső-erdélyi közönségnek is, hogy lássa a partiumi, bánsági és székelyföldi előadásokat. Minél több tájolás lesz, annál nagyobb lehetőséget kap az erdélyi közönség, hogy teljes egészében felfedezze a hazai magyar színjátszás gazdagságát. Nem vagyunk mi fényűzően gazdagok, de annál azért sokkal több kincsünk van az itthoni színházművészetben, mint amennyit felmutatott az elmúlt harminc évben az immobilitásra ítélt kőszínházi rendszer.
