A tegnap délelőtti közönségtalálkozón Tompa Gábor kifejtette: a darab precízen, kottaszerűen van megírva, ugyanakkor nagyon színpadszerűek a szerző által hozzáadott rendezői instrukciók is, bizonyos dolgoktól nagyon nehéz eltekinteni. – Éppen amiatt, hogy sokféle megközelítésben láttam, úgy érzem, nagyon nehéz rést ütni rajta. Nem mintha ez lenne a cél, de a darab önmagát nem tudja megvalósítani, még Beckett vagy Shakespeare esetében sem, az eltérések pedig többnyire azért vannak, hogy folyamatosan hűek tudjunk maradni a szerzőhöz – hangsúlyozta, ugyanakkor a dramaturggal, Visky Andrással való együttgondolkodásukról is szót ejtett. Mint mondta, Visky András fogalmazta meg adott ponton, hogy meg kell találniuk „a fényben való eltűnés lehetőségét, ami a végső dolgok megbékélt elfogadását jelenti”.
Amellett, hogy a befejezést is erre az elgondolásra építették, a közel húsz évvel ezelőtti kolozsvári előadáshoz képest a díszletet is másként álmodták meg (díszlet- és jelmeztervező: Dobre-Kóthay Judit): a korábbi penészes, zöldesszürke, vizenyős, átázott, korhadt fából készült díszlet után ezúttal egy modernebb, fémes, szürke világban játszódik a történet, és a tárgyak is változásban vannak, ami közelebb vihet a csodához.
Visky András utalt arra, hogy intenzíven foglalkoztatta, miért érdemes színre vinni Beckett művét napjainkban, amikor erre nem nagyon van példa világviszonylatban. – A beszélgetéseink során kizárólag személyes szempontokat próbáltam megfogalmazni, az egyik ilyen a mű és az élet egymáshoz való viszonya volt. Éppen ezért döntöttünk emellett a befejezés mellett: Hammnak föl kell ismernie, hogy a regény befejezésénél lényegesebb a dolgok békességes elfogadása, tehát az, hogy a mű nem nagyobb, mint az ember – magyarázta.
A színészek mindegyike most először játszik olyan előadásban, amely Beckett-mű nyomán készült. A Hammot alakító Bíró József a pontosságot, a precizitást és a zeneiséget emelte ki a darab és a munka kapcsán, Biluska Annamária (Nell) pedig úgy fogalmazott: „az idomítás csodáinak” érezték magukat; miután már túl voltak a Beckett- és Tompa-féle „idomításon”, kezdett kinyílni előttük az egész, így aztán jól érezték magukat.
Bartha László Zsolt (Clov) soha nem érezte magát ennyire biztonságban, mint most, hiszen a Tompa Gáborral és Visky Andrással való munka nyomán minden mondatról nagyon pontosan tudták, hogy mit jelent. Boldogan emlékezett vissza a felkészülési folyamatra Makra Lajos (Nagg) is: eleinte úgy érezte, hogy rendkívül nehéz feladat vár rájuk, de ahogy haladtak előre, élményszerű gondolatokat kapott a rendezőtől és a dramaturgtól egyaránt.
A beszélgetésen Rákóczy Anita kérdezte az alkotókat, aki a becketti világgal való szorosabb összefüggésekre is felhívta a figyelmet: az előadás pontosan követi Beckett utasításait, sőt, néha olyan szinten megtalálja a szerző szándékát, hogy a kéziratban maradt előzményváltozatokból is ösztönösen beemel különböző jelenségeket. A partitúra-szerűség és a dialógusok zenei képletekhez hasonlító jellege mellett a mozgás tekintetében is vázolta a becketti instrukciók betartását, valamint a különböző motívumok továbbgondolására is kitért. – Nem gyakori A játszma vége-rendezésekben, hogy adott ponton valami megváltozik, és ettől gyakorlatilag az egész élet megváltozik. Számomra ez volt az első olyan előadás, amelyben a rendezés felvállalta, hogy márpedig megtörténik valami, és befejeződik a történet – összegezte Rákóczy Anita.
*
Euripidész Médeia című drámáját fűzi tovább, aktualizálja a dél-koreai Theatre Group Seongbukdong Beedoolkee előadása, a MEDEA on media, amelyet vasárnap este tekinthettek meg az érdeklődők a stúdióban. Az eredeti műből korunk egyik meghatározó tömegtájékoztatási eszközébe, a televízióba ültet át jeleneteket, a főszereplő, Médeia tragédiáját pedig a média szörnye okozza, amit nap mint nap megidézünk. A rendező, Kim Hyun-tak a beszélgetésen kifejtette: napjainkban sokan ismerik a görög drámát, ő azonban azokhoz is szerette volna közelebb vinni, akik eddig nem találkoztak vele. A régi történet ma is ugyanúgy aktuális, csak éppen meg kellett találni annak a módját, hogy még inkább meg lehessen szólítani a ma emberét.
Gyakorlatilag átszövi az életet a média, minden lehetőséget kihasználva a kegyetlenség és az obszcenitás utáni vágyak kielégítésére, közben pedig elkendőzi, nevetségessé teszi a jót és az igazat azáltal, hogy bizonyos ideológiákat ráerőltet az emberekre – ilyen ez a jelenlegi helyzet, amivel nap mint nap szembesülünk, és ezzel szeretett volna kezdeni valamit a rendező és csapata, mintha kihasználták volna a rosszat egy lehetséges jó létrehozása érdekében. Mert egyszerű a szándék: ha valaki megnézi az előadást, hazatérve, ha bekapcsolja ismét a tévét, egészen világosan leszűrheti a maga számára a tanulságokat, amelyeket talán azelőtt nem konkretizált.
*
Shakespeare művének témáján alapszik a nagyváradi Mária Királyné Színház Az éjszaka szívében – Lear epizód című előadása: a király, aki le akar mondani a trónról, három lánya között szeretné szétosztani királyságát. Mielőtt bármiféle döntést hozna, arra kéri őket, fejezzék ki az iránta való szeretetüket. A szövegkönyvet George Banu és Monique Borie szövegeinek felhasználásával Gavriil Pinte írta, aki rendezőként is jegyzi a Remarul vasúti járműjavító, karbantartó és gyártó vállalat épületében játszott előadást.
Az éjszaka és a város szívébe helyezte eredetileg a történetet, a megszokott keretek közötti színházi előadások és az utcaszínházi produkciók közé, bent és kint, itt és ott kapcsolatára fókuszálva. Az éjszaka mérsékelt zajai kiegészítik a hangzásvilágot, maga a történet pedig rímel, összekapcsolódik a helyszín brutalitásával – ahogy Gavriil Pinte mondja, „az előadás az elme éjszakájáról, a bolyongások éjszakájáról, értelemtől és szeretettől mindinkább eltávolodó világról szól, ahol gyűlölet, erőszak, cselszövés, száműzetés, elidegenedés és gyilkosság uralkodik, hogy aztán, az éjszaka végén, lázasan keresse az utat a fény felé”.
(Borítókép: A marosvásárhelyi előadás szereplői a beszélgetésen, balról jobbra: Bartha László Zsolt, Bíró József, Biluska Annamária és Makra Lajos – Fotó: Biró István)
