Aztán meg szimbólum. Ráadásul metafora is. Sőt allegória. Benne van a ma, benne van az utóbbi száz év, és nagyon benne van főleg az utolsó huszonkilenc. Benne van minden romba dőlt templom, minden visszaszolgáltatott vagy nem visszaszolgáltatott kastély, minden elfelejtett népdal, utolsó temetés, minden kínkeserves rím, giccsesre lobogtatott templomésiskola-vers, minden megsiratott regény, minden nagy író és remek tudós, aki itt szárnyalt, amíg lehet(ett). Benne van az irodalmunk, az iskolánk, az is, amit megengedtek és az is, amit betiltottak, a politikánk, a húsz százalékunk, az akart-nem akart-lefestett-felgyújtott-„fülemülefüttyként-bíróságokon-meghurcolt” helységnévtábláink, benne van a csúszópénzünk, a „numa' mai rau sa nu fie” és „las ca-i bine si asa”, a nem létező autópályáink, a leköpött-megvetett-lehurrogott-megkerült-mellőzött-„olyan amilyen lehet itt” eremdéeszünk, a kavics a cipőnkben, a megkeseredett falat a szánkban, és így sorolhatnám a végtelenségig. Inkább mégsem sorolom. Mert így aztán a végén még az is előfordulhat, hogy belekerül a jövőnk is. Úgyhogy inkább fogjuk a hasunkat a nevetéstől, kedves tragumúrák, és értsük meg végre, hogy legyen búza vagy pelyva, jobboldal vagy baloldal, piros-fehér-zöld vagy sokcsillagos kék, wassalbertes, jókais vagy esterházypéteres, amikor lemegy a Nap, mi itt mind tragumúrák vagyunk, és minden tragumúra csak tragumúra. Na innen aztán már jöhet az a fényesebb jövő.
