SZABÓ EMESE-ESZTER
Kányádi András Kolozsváron született, tanulmányait a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudomány Karának magyar-francia szakán végezte, majd az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén dolgozott, világirodalmat oktatva. 2005-től a párizsi INALCO (Institut National des Langues et Civilisations Orientales – Keleti Nyelvek és Civilizációk Egyeteme) docense, kutatási területe az összehasonlító irodalom, valamint a mítoszkritika. Mindkettő nagy sikernek örvend Párizsban. Innen érkezett hozzánk Az intertextualitás ösvényén című könyvének bemutatójára. A szerző elmondta: a szóban forgó kötet megjelentetésével az volt a szándéka, hogy legyen elérhető magyar nyelven is egy kézikönyv az intertextualitásról.
A kötetben van egyfajta progresszió, ennek ellenére maga a szerző is megállapítja, hogy olykor igen nehézkes a lineáris olvasata. A kiadvány12 szöveget tartalmaz, amelyek kapcsolatban állnak egymással, és két nagyobb fejezetre lehet osztani őket: klasszikus magyar irodalmi, illetve kortárs magyar irodalmi részre. Már a beszélgetés elején felmerült a klasszikus és kortárs szövegek kapcsolatának kérdése. Kányádi András felhívta a figyelmet, hogy a régi szövegekkel sokszor igen nehéz boldogulni, ilyenkor érdemes segítségül hívni a kortársakat, ugyanis egy kortárs szöveg az esetek többségében ideális arra, hogy megvilágítson egy klasszikus szöveget, és mindig érdekes összefüggésekre, kötelékekre lehet felfigyelni, amikor ennek a módszernek az alkalmazásához folyamodunk.
A kötet témájából kifolyólag a beszélgetés során igen nagy figyelmet szenteltek a francia–magyar illetve a magyar–francia fordításoknak is, hiszen a szerző nem titkolt célja, hogy jó fordítók foglalkozzanak ezzel a területtel és jófordítások szülessenek meg a két nyelv között, s ezáltal megtörténjen az intertextualitások fellendítése a magyar és francia irodalom közt.
A beszélgetésnek kiterjesztett témájává vált a fordítások kérdése. Kányádi felhozta példaként Babits Jónás könyvének a francia fordítását, ami nem lett a legjobb, ugyanis a francia fordítás nyelvezete nagyon archaikusra sikeredett, míg a magyar változat egyáltalán nem ezt mutatja, lévén szó egy, a 20. század első felében keletkezett műről. A fordítások fontosságára felhívva a figyelmet, Kányádi András Márai nevét is megemlítette, aki például sikerét teljes mértékben az olasz fordításnak köszönheti, addig jóformán még a magyar nyelvterületeken is népszerűtlen volt. Azt is elmondta, hogy átültetésekkor roppant fontos a címek fordítása, hisz többnyire ebben rejlik a siker titka. Úgy vélte, a francia irodalomban a címek lefordításában őrületes kakofónia uralkodik.
Kányádi arról is beszélt, hogy mennyire különbözik a francia irodalomtudomány vagy akár a konferenciák milyensége a magyarokétól. Erre példaként Derridát és a dekonstrukció jelenségét hozta fel. Mindez a magyar irodalomban igen nagy népszerűségnek örvend, sokat említjük, foglalkozunk vele, míg a francia irodalomtudományban mondhatni semmi hatást nem ért el.
A beszélgetés során az a kérdés is felmerült, hogy mi a népszerűbb a magyar irodalomban: a magyar szerzők szoktak-e magyar szerzőket intertextualizálni, vagy inkább a világirodalom nagyjainak intertextualizálását alkalmazzák nagyobb előszeretettel? Kányádi szerint ezt nem lehet konkrétan meghatározni, viszont adott példákat mindkettőre, sőt, azt is megemlítette, hogy arra is volt már példa a magyar irodalomban, hogy valaki intertextuálisan, azaz saját szövegeiből újul meg (mint például Mikszáth Kálmán).
A beszélgetés végén Kányádi András egy másik könyve kapcsán Egyed Emese megállapította: a szerző sikere jórészt abban rejlik, hogy ráérez az olvasó igényeire, ami abból fakad, hogy ismeri az országot, a nyelvet, a francia közeget, ez pedig hatalmas előny és pozitívum, amikor fordításokról beszélünk.
