Az ember ugyanis alapvető természetét illetően mit sem változott az elmúlt tízezer évben. Sokan meg is jósolták, hozzám hasonlóan, hogy Trump elnök amennyiben veszít, csalást fog kiáltani, hogy soha nem fogja beismerni veszteségét, hogy bíróságokhoz fog fordulni (ehhez persze joga van!), majd egyéb, kevésbé szokványos és becsületes módszerekkel próbál hatalmon maradni, illetve hogy sokmillió követője továbbra is szentírásnak veszi és elhiszi minden józan észt mellőző állítását. Azt is megjósolták, hogy vérontás lesz a vége. Bekövetkezett. Tegnap a Capitolium ostromában négy ember életét vesztette.
Miként a Biblia prófétái sem örültek, amikor háborút, csapásokat és pusztulást kellett jósoljanak Izrael népének, én sem örültem, amikor ezekről írtam s még szomorúbbá tesz az, hogy bekövetkezett. Bár tévedtem volna!
De mivel nem tévedtem, és mivel korábban megírt jóslataimra kaptam néhány józan, civilizált és vitaképes választ – s még több nyomdafestéket nem tűrő hőbörgést a leköszönő elnök itteni fanatikusaitól – azt hiszem ideje kivesézni mindazt, ami történt.
Bármilyen versengésben, választásban előfordulhat csalás. Ilyen az ember – van, aki jobban szeret győzni, mint tisztességesen veszíteni. Ezért vannak a sporteseményeken bírók és ezért illetékes az igazságszolgáltatás a választások körül kialakult vitás helyzetekben. Senki az égvilágon nem lehet saját maga bírája. Abból, hogy én csalást kiáltok, még nem következik az, hogy a csalás tény. Azt egy rajtam és vetélytársamon kívül álló, független bíró kell, hogy eldöntse. Azt hittem, a huszonegyedik században ezt nem kell elmagyarázni senkinek, de sötét kort élünk, amikor az ideológia felülírja a józan észt, amikor a legabszurdabb elméletet is könnyebben elhisszük, mint azt, hogy az, akinek szurkoltunk, nem nyert.
Donald Trump és csapata hatvannál több (!) bírósági eljárást indított, amiből egyetlenegyet nyert meg, s az sem változtatott az eredményen. Ezek az eljárások különböző államokban és különböző szinteken zajlottak, a bírók politikai beállítottsága felölelte a teljes palettát: szélsőséges demokratától szélsőséges republikánusig mindenféle akadt. Aki azt állítja, hogy ez a sok bíró mind része valamiféle nagy összeesküvésnek, az vizsgáltassa meg magát.
A legvégén a Legfelsőbb Bíróságnál is próbálkozott egy hajától rángatott eljárással Texas állam (némi segédlettel). A testületben többségben vannak a konzervatívok, három bírót maga Trump elnök nevezett ki, főleg a hozzá való hűségük alapján. Aki azt állítja, hogy ezek a bírók, akiknek minden politikai, elvi és személyes érdekük azt kívánta volna, hogy Trump javára döntsenek, részei ugyanannak az összeesküvésnek, vizsgáltassa meg magát.
Az egész eljárássorozat cirkuszi mivoltára viszont a legjobb bizonyíték az, hogy egyféle érvelés folyt a közvélemény előtt, a sajtóban s a közösségi oldalakon, és teljesen másféle a bíróságokon. Erről nyilvános jegyzőkönyvek tanúskodnak. A közösségi médiában és a tévében széleskörű összeesküvést, mindenre és mindenkire kiterjedő csalást állítottak. A számítógépes programok manipulálásától a kitalált szavazatokon, az elhunyt szavazókon, a kidobott, eltüntetett szavazatokon keresztül a venezuelai forrású kommunista összeesküvésig minden elhangzott. A bíróságok előtt a farkasüvöltés szelíd mekegéssé változott, a legtöbb helyen hangsúlyozták: nem állítják, hogy csalás történt, csupán rendellenességek.
A Rudy Giuliani vezette jogászbrigád ugyanis tudja, hogy a közvélemény előtt lehet állítani bármit, büntetlenül, de a bíróság előtt hazudni kockázatos. A tárgyalások jegyzőkönyvei elérhetők, nyilvánosak. Bárki, akit érdekel, meggyőződhet arról, hogy a tárgyalóteremben elhangzott állítások mennyire nincsenek köszönőviszonyban azzal, amit a Trump-csapat a kamerák előtt, az elnök maga pedig főleg Twitteren állított és állít mindmáig.
Aztán jöttek a tisztességtelen eljárások. Trump felhívta Georgia állam külügyminiszterét, Brad Raffenspergert. Az egy órás telefonbeszélgetést a tisztségviselő várhatta, hiszen azt megelőzően tizennyolc alkalommal próbálta őt hívni az elnök. Felvette és nyilvánosságra hozta a felvételt, amelyben olyanok hangzanak el Trump szájából, mint “azt akarom, hogy találj nekem 11780 szavazatot, ami egyel több mint amivel le vagyok maradva”. Ez a mondat, ha túlzottan jóindulatúak vagyunk, akkor egy nagyon csúnyán durranó metafora arra, hogy “csinálj már valamit”, ha nem vagyunk túl elnézőek, akkor választási csalásra való felbujtás.
Trump tudhatja, hogy az Egyesült Államok fegyveres erői nem lesznek partnerei egy puccskísérletben, ezért tüntetésre összegyűlt fanatikusait arra bíztatta szerdán délelőtt, hogy meneteljenek a Capitolium, a Kongresszus székhelye felé vele együtt (ő maga persze nem menetelt sehova…). Nem hiszem el, hogy van olyan naiv ember, aki ebből nem azt olvassa ki, amit a körülbelül egymillió tüntető kiolvasott. Trump védekezhet ugyan azzal, hogy ő nem mondta nekik szó szerint, hogy hatoljanak be az épületbe, törjenek-zúzzanak, azaz lényegében támadják meg az Egyesült Államok törvényhozását, de ők azt értették szavaiból. Mint ahogyan minden épelméjű ember csakis azt érthette, különösen a korábbi, erőteljes fellépésre, “az ország visszaszerzésére” buzdító felhívások után. Hogy mi történt, azt tudjuk. Trump eközben ujjongott a Fehér Házban. Végül tanácsadói rábeszélésére felszólította az embereket, hogy hagyják el az épületet, menjenek haza. Közben újra elmondta fantazmagórikus sérelmeit, a kongresszusi épületet megszálló, irodákat szétverő csőcseléknek pedig megsimogatta a buksiját.
Pár dolog figyelemre méltó.
Az egyik az, hogy még ezek után, az esti órákban visszacsempészett kongresszusban is akadtak olyan szenátorok és képviselők, akik a korábban tervezett, teljesen értelmetlen tiltakozást végigcsinálták. Tudhatták jól, hogy egyrészt republikánus kollégáik többsége, még ha amúgy Trump támogató is, túl becsületes ahhoz, hogy ezt megszavazza, másrészt az alsóházban demokrata többség van, így eleve esélytelen volt az egész, csupán egy utolsó hűségnyilatkozat az Ovális Irodában búslakodó elnök iránt.
Figyelemre méltó, hogy az ülést vezető Mike Pence alelnök csaphatott volna egy szintén értelmetlen cirkuszt. Bár a törvény az eljárás során nem biztosít neki semmilyen döntő jogkört, szerepe ceremoniális, ha akart volna, felszólalhatott volna főnöke mellett. Trump jó néven vette volna, az elmúlt napok során meg is próbálta ebbe az irányba befolyásolni őt, de – dicséretére szóljon – kerek perec megtagadta.
Érdemes még megjegyezni, mennyire könnyen esett szét a Capitolium őrsége. A testület mintegy kétezer tagot számlál, szerződésben rögzített, hogy bármikor segítséget kérhet Washington város rendőrségétől, sőt a szomszédos Virginia és Maryland állam rendfenntartó erőitől is. Ezek így együtt meglehetősen sok gumibotot jelentenek, ehhez képest az épületet elhanyagolható, és emiatt a tömegnek kiszolgáltatott erő védte. Vajon mi lett volna, ha netán egy faji megkülönböztetés miatt tiltakozó feketékből álló tömeg ostromolta volna meg az intézményt? Az elmúlt év folyamán százszor láthattuk, hogy amikor színes bőrűek tüntetnek, az amerikai rendőrök nem éppen kávéscsészétől eltartott kisujjú gentlemanekként viselkednek. Sőt, amikor Trump kivonult a Fehér Házból, hogy Bibliával a kezében fényképeztesse le magát egy közeli templom előtt, akkor sem igazán korlátozták az elhasználható könnygázpalackok mennyiségét. Nem értem, mi történt szerdán és nem akarok belemagyarázni semmit, mert Trumppal és híveivel ellentétben bízok abban, hogy az illetékesek kivizsgálják a történteket.
Miután a két ház elfogadta az elektori szavazatokat és azt a tényt, hogy huszadikán délben elkezdődik a Biden-Harris mandátum, Trump azt nyilatkozta, hogy szabályszerű hatalomátadás lesz. Ennél közelebb soha nem fog menni ahhoz, hogy beismerje veszteségét. Az elmúlt pár hét alatt ordenáré módon kitámadott – ha tehette, ki is rúgott – mindenkit, aki nem harsogta vele együtt minden alapot nélkülöző vádjait, azokat a vádakat, amelyre az adminisztráció teljes apparátusának minden erőforrását kihasználva sem tudott semmilyen bírói testület előtt bizonyítani, és amelyekkel csak többmilliós veszélyes csőcseléket kovácsolt össze. Ha az uszítás során használt sikamlós és kimagyarázható nyelvezetével a büntetőjogi felelősségre vonást el is kerülheti esetleg, erkölcsi felelősségét a történtek miatt a republikánus politikusok sem tagadják.
Akit nem támadott meg, azok közül a szégyenteljes órákat követően többen felmondtak. Neki mindegy, Donald Trumpnál nincs olyan, hogy hűség, ami számít. Dolgozhat valaki neki évekig, bizonyíthatja hűségét százszor, ha egyetlen egyszer nem vágtat az elnökkel valami őrültségbe, azonnal ellene fordul, és nem fogja vissza magát. Akik a végsőkig mentek vele az ámokfutásban, s börtönbe kerültek, de elhallgatták a korábbi ügyekben játszott szerepét, azokat elnöki kegyelemben részesítette – köztük apósát is, mint ahogy azokat a magánvállalkozókat, akik pár évvel ezelőtt Irakban civileket mészároltak le. Egy ideje latolgatja, hogy önmagának is – előzetesen – megkegyelmez, de ez egyrészt képtelenség, még ő sem lehet önmaga bírája. Másrészt ha el is fogadják, az elnöki kegyelem csak szövetségi bíróságok előtt nyújt védelmet, az egyes államokban emelt vádak ellen nem.
Hátra van még csaknem két hét ebből a mandátumból és felmerült Trump belső körében az ötlet, hogy az Alkotmány 25. módosító cikkelyére hivatkozva mentsék fel Donald Trumpot, mint olyant, aki elmeállapota miatt képtelen ellátni teendőit. Van benne igazság, mert még ha nem is vesszük figyelembe a lazítást, november óta szinte teljes mértékben cserbenhagyta hivatalát, jószerivel csak golfozik, tévézik és üzenget a Twitteren. Nem hinném, hogy összejönne az eljárás, ha igen, úgy pár napra Mike Pence lesz az elnök.
Mindenesetre veszélyes napok elé nézünk. Amikor leírtam ezzel az időszakkal kapcsolatos aggályaimat, azzal nyugtattak, hogy van ott egy Alkotmány, Amerika nem banánköztársaság. Hát most erről lehet vitatkozni, maguk a kongresszusi képviselők is használták a fentebb idézett kifejezést, és Törökország közleményének hatalmas iróniája is jelzi: Amerika oda jutott, mint azok a kétes egyensúlyú államok, amelyeket ő maga szokott rendre utasítani hasonló zavargások esetén.
Az országot az íratlan Alkotmány mentette meg. Az emberek rendszer, haza és demokratikus elvek iránti hűsége, amely számos tisztségviselő esetében felülírta a párthűséget. Legyünk hálásak érte, de ha én amerikai lennék, feltenném a kérdést: bízhatunk-e abban, hogy ez ezentúl is, mindig működni fog? Akkor is, ha Trump és bűntársai megússzák, amit elkövettek. (Bidennek politikailag nem érdeke, hogy Trump mártírként börtönbe kerüljön, de mégiscsak kellene legyenek következmények, az igazságszolgáltatás pedig független!)? Biztos, hogy ez nem precedens és ezután nem lesz ilyen minden egyes választás? Úgy vélem, jobb átgondolni a létező jogszabályokat, hogy a törvényes kereteket a jövőre nézve erősebbé, biztonságosabbá tegyék.
