Az ilyenkor manipulatívnak nevezhető válogatás, a képek sorrendje is sokat elárul a közlő szándékáról. Nem egy felvétel méltán nyerhetne sajtófotó díjat bármely neves-nívós szakmai versenyen. Engem az utolsó kép késztetett mégis billentyűhöz ülni: egy enyhén riadt -- de inkább szomorú -- tekintetű koalamaci, amint épp kezelik, valami folyadékot adnak be neki pipettával. Az állatka az egyre aggasztóbb méreteket öltő ausztráliai tűzvészek egyik áldozataként szorul ápolásra.
Lehetne akár a 2020-as év startfotója is ez a felvétel: sokféleképpen nevezték meg (s fogják még jelölni) az elkövetkező szilveszterig terjedő időszakot, de az ápolás évének aligha. Pedig erős üzenet lenne; a gondoskodás, az odafigyelés éve, az orvoslásé. Mindez többről szólhat, jóval többről, mint a maradék (vagy tartalék) empátiakészség, szolidaritásigény újbóli ingerléséről. Leginkább arról, hogy teret engednénk a felismerésnek, miszerint dolgaink (személyes, lokális, tágabb közösségi, avagy éppen globális) ügyeink plusz törődésre, jobbításra ítéltettek. Szinkron és retrospektív kapcsolataink szervizelése, ha nagyon szakszerű és érzelemmentes, úgymond technikai közelítésben értelmezzük a diagnózist. Mint egy jól sikerült képnagyítás, olyan.
Jelei vannak az ilyesfajta törődésnek: az egyik szigetállam kitiltotta a műanyagszatyrokat, a másik a napozóolajakat, és ha belegondolunk Ausztrália is nem egyéb, mint egy hatalmasra duzzadt sziget. Mi több, ez a sárgolyó is szigetként felfogható planéta az űrtengerben. A két szigetecske persze könnyűszerrel hozhat ilyen radikális döntéseket: éppen szigeti mivoltából adódóan hatékonyan ellenőrizheti a szigorítás betartását, varázsos tájai pedig így is vonzzák majd a turisták garmadáját. A kenguruk és újabban pörkölt koalák kontinense már jóval nehezebben tudja megóvni magát. A glóbusz pedig, méretarányosan nehezebben léphet fel a maga érdekében.
