Telt az idő, nem lehetett tovább húzni a dolgokat. Kezdetben lendülettel fogtam neki a munkának. A porszívózás jól ment. Sajgott a hátam, folyt rólam a víz. Leadtam egy-két kilót, ami jól fogott a mozgásszegény új életmódban. A piszok lassan megadta magát. A piros porszívó derekasan végezte a dolgát. A porzabáló masina fekete csöve egyre több porszemet nyelt el. Ismét kezdett előbújni a perzsaszőnyeg színe. Egyre élénkebben virítottak a piros és kék minták. Megelevenedett a lakás, felfrissült a levegő. Sikerélményem volt.
Megismételtem ugyanezt két hét múlva. Következő alkalommal azonban már nem volt kedvem feláldozni a szombat délelőttömet. Megfigyeltem, hogy nem tudom elfuserálni a takarítást. Kénytelen voltam várni még egy hetet, csak akkor volt ismét egy szabad fél délelőttöm. Megéreztem a plusz egy hetet. Már három hetes koszt kellett feltakarítani. Sokkal nehezebben ment. Mintha a porréteg megmakacsolta volna magát. Felébredt benne egyfajta büszkeség. Ha amúgyis a porszívó zsákjába kell kerülnie, legalább ne menjen minden simán. Elvégeztem a munkát, de nem voltam boldog. Lépten-nyomon pihékre, por- és morzsaszemekre lettem figyelmes. Olybá tűnt, hogy fölöslegesen dolgoztam. Elmaradt a kezdeti sikerélmény.
Korholtam magam. Már azon morfondíroztam, hogy jobb lenne minden héten takarítani. Régebb ez luxus lett volna. De most be vagyok zárva. Az életem minden mozzanata a szűk lakás pár négyzetméterén zajlik. Nem csoda, hogy hamarabb gyűl a por, magyaráztam magamnak az evidenciát. De jövő szombaton is közbeszólt az élet. A sors. Vagy inkább a lustaság. Akárcsak a második héten. Így ismét három hét után estem neki kétségbeesetten a vastag porrétegnek. Rájöttem, hogy a takarítás is olyan, mint a foci. Vannak jó napok és rossz napok. Míg a múlt héten a hálószoba sikerült jobban, most a nappaliban volt nagyobb látszata ténykedésemnek. Az okára nem jöttem rá. Megállapítottam, hogy egyszer a nappaliban vagyok jobb formában, máskor a hálószobában.
A felmentés továbbra sem akart jönni. A bezártság elhúzódott. Kénytelen voltam újból nekiveselkedni. Egyre inkább lankadt a kedvem. Már nem lelkesedtem a piros porzabálóért. Megpróbáltam meggyőzni magam, hogy valójában 20 perc alatt is végezni lehet. Amolyan kedvcsináló technika a javából. De mit sem ért. Rá kellett jönnöm, hogy nekem legalább két órára van szükségem. Hiányzik a rutin. Ha lenne, akkor talán a formaingadozást is ki lehetne küszöbölni.
Megviselt az otthoni munka. Hullafáradtan rogytam a kanapéra. Kinyitottam a laptopot. Elkezdtem böngészni a híreket. Olvasom, hogy az Egyesült Államokban megannyi híresség átesett ezen a kulturális sokkon. Sokan most mostak, főztek és takarítottak életükben először. Kétségbeesetten telefonáltak a házvezetőnőjüknek, hogy hol találják a seprűt, a porszívót, a tisztítószereket. Jól esett, hogy nem voltam egyedül. S az is, hogy nekem legalább nem kellett segítséget kérnem telefonon.