– Hubay Miklós vallomása szerint gyermekkora rettenetes nyomorúságban telt, a Trianon után hatalomra kerülő román hatóságok majdnem mindenüktől megfosztották…
– Valóban, családja nehéz körülmények közt élt a hatalomváltást követően. Hubay Nagyváradon született 1918-ban, rögtön az első világháború lezárása után, édesapja pedig, aki táblabíró volt, még abban az évben meg is halt spanyolnáthában. A fiú félárván nőtt fel. Trianon után lakásukat rekvirálták, édesanyja nem kapta meg az özvegyi nyugdíjat a román hatóságoktól, ezért értéktárgyaikat, bútoraikat, könyvtárukat el kellett adogatniuk. Nagyváradon egy időre teljesen megszüntették a magyar nyelvű oktatást, és mivel nem akart román iskolába járni, inkább magántanuló lett, Gyulára és Debrecenbe járt félévente vizsgázni, majd ott is érettségizett. Az így felszabadult rengeteg szabadidőt olvasással töltötte, már gyerekként hatalmas irodalmi műveltségre tett szert. Létezett az úgynevezett kényszerkönyvtár Nagyváradon, ahova a Bihar megyei úri kaszinó egykori magyar nyelvű könyveit menekítették, ez számára afféle „szellemi kincsesbányával” ért fel.
Nem volt kérdéses tehát, hogy bejut-e a budapesti bölcsésztudományi karra. Első drámáját egyetemistaként írta, a magyar középosztály hanyatlását feldolgozó Hősök nélkül című tragikomédiát rögtön be is mutattak a Nemzeti Színházban. Kisebbfajta csodának számított, hogy drámaíró ilyen zsenge korban ilyen hatalmas sikert arasson. Ez a Hubay-darab volt a Nemzeti Színház legerőteljesebb náciellenes megnyilvánulása. Sejtették, hogy tartalma miatt a színmű nem lesz hosszú életű, mégis kiemelt előadást hoztak létre 1942-ben, parádés szereposztással, a kor jeles színészeivel. A főszerepet a magyar színjátszás akkori csillaga, Somlai Artúr játszotta. Amint az várható volt, a darab akkora politikai vihart kavart, hogy hamarosan levették műsorról.
Így vall erről naplóbejegyzéseiben: „Egészen páratlan indulás, hogy egy első darabos, huszonnégy éves fiatalembert az ország legjobb színészei mutatnak be a nemzeti klasszikusokat játszó színházban. Csak életkorom a mentség, hogy ezt én akkor természetesnek találtam.”
– Színházi és irodalmi pályafutása a háború idején megtorpant, ő viszont valamelyik front húsdarálója helyett Genfbe került. Hogyan?
– Svájci ösztöndíjat kapott 1942–1948 között, hat évet élt Genfben. 1946-tól pedig az ott létrehozott Magyar Könyvtárnak és Magyar Háznak volt a kinevezett igazgatója. Kultúramentő szerepet vállalt fel, és a drámaírás mellett mindig is hivatásának tartotta, hogy a magyar költészetet megismertesse a nagyvilággal. A háború befejeztével olyan írókat, művészeket, tudósokat hívott meg Genfbe, mint Márai Sándor, Kassák Lajos, Heltai Jenő, Tamási Áron, Czóbel Béla, Ferenczy Béni, Lukács György, Fischer Anni, Gyergyai Albert, Kodály Zoltán. Ez a svájci Magyar Háznak a virágzó időszakát jelentette, az intézményt azonban Rákosiék hamarosan felszámolták, Hubayt pedig hazarendelték. 1948 karácsonyán tért haza – mögötte pedig legördült az Európát kettészelő vasfüggöny. Más személyiségek akkor menekültek el az országból, ő viszont akkor tért vissza. Szerencsére, visszatérésekor nem valamelyik politikai fogolytáborba vezetett az útja (mint például Faludy György esetében), mert akár azzal is megvádolhatták volna, hogy imperialista kém volt. Őt a kommunista hatalom – érdekes módon – tárt karokkal várta, műveit újból műsorra tűzték, a Nemzeti Színház dramaturgja lett, a Színházművészeti Főiskolán pedig katedrát kapott, drámaelemzést tanított, leginkább a görög drámairodalom foglalkoztatta.
Egyetemi tanársága alatt ismerkedett meg feleségével, Keresztes Irén színésznővel, akivel családot alapított. 1956-ig írt művein érződik egyfajta megfelelni vágyás a kor eszméinek, ideológiailag jól fésült szocreál drámákat próbált írni, ami azonban egyáltalán nem felelt meg az ő stílusának.
Az 1956-os forradalom idején nem volt kérdés számára, hogy a barikád melyik oldalára kell állnia: egy héten keresztül a Szabad Magyar Rádió szerkesztője volt, az Országházból sugározták adásukat. Soha nem mondta, hogy „Halál a kommunistákra!”, vagy „Le a szovjetekkel!”, de tevékenysége félreérthetetlen állásfoglalás volt. A szabadságharc vérbe fojtása után ezért mindkét reprezentatív állásából elbocsátották, teljes létbizonytalanságba sodorva a családot. Drámáit egyre ritkábban mutatták be, az előadásait ellehetetlenítették, színházigazgatókat, rendezőket menesztettek állasukból amiatt, hogy a darabjait műsorra tűzték. És még így is kesztyűs kézzel bántak vele: abban az időben ugyanis mások kevesebbért is börtönbe vagy akár kivégzőosztag elé kerültek. Mi több, 1965-ben másodszor is elnyerte a József Attila-díjat, (az elsőt 1955-ben kapta), 1975-ben pedig harmadszor is.
Kettős felmondását követően másfél évtizedig sehol nem tudott elhelyezkedni. Alkalmi munkákból élt, álnéven írt, fordított. Akadt egy kiskapu a televíziónál, így forgatókönyvek írásából kereste a kenyerét. (Többek között Hunyady Sándor egyik kolozsvári történetéből, a Bakaruhában című novellából készült film forgatókönyvének írója – szerk. megj.)
Hasonló helyzetbe került a felesége is, Aczél György, a Kádár-korszak kulturális életének legfőbb ideológusa kereken megmondta, hogy Hubay Miklós nejeként soha nem fog színpadra állni. Ez így is történt.
Elkeseredett, nehéz évek voltak ezek, ő azonban a nehézségek ellenére úgy érezte, kicsit felszabadult, nem kellett semmilyen rá nehezedő kényszernek megfelelnie. Kereste saját kifejezési nyelvét, amelyet a modern dráma alapdilemmáival, a társadalom, a történelem, a létezés kérdéseivel szembesülve formált meg. Ekkor születtek az egyfelvonásos, illetve nagyon kevés szereplős darabjai.
Drámáit nem lehetett bemutatni a magyarországi nagyszínpadokon, ezért stúdiószínházakban, kultúrházakban próbálták műsorra tűzni formabontó színműveit. Volt időszak, amikor saját József Attila úti lakásában improvizált színpadon, titokban próbálták a darabjait Budapest legnevesebb színészei és rendezői. Ruttkai Éva el is nevezte a lakást Árkádia Színháznak.
– Következett a Budapest–Firenze kétlaki élet. Hogyan sikerült kijutnia Olaszországba?
– Az áldatlan állapot 1974-ig tartott. Időközben ugyanis elkezdték a drámáit idegen nyelvre fordítani, olaszra, franciára, be is mutatták itáliai színházakban a magyar származású Tolnay Károly (Charles de Tolnay) művészettörténész közbenjárására, aki 1960-tól a firenzei Casa Buonarroti igazgatói tisztségét töltötte be. Onnan mozgatva a szálakat sikerült Aczél elvtársat meggyőzni, hogy biztosítson szabad utat és külföldi munkavállalási lehetőséget Hubay számára. Hosszú huzavona után Aczél György elengedte, de azzal a megjegyzéssel, hogy ha elmegy, megszűnik magyar írónak lenni. Hubay ment, elfoglalta firenzei egyetemi tanári állását, Aczél elvtárs fenyegető jóslatára pedig az idő csúfosan rácáfolt.
Budapest és Firenze között ingázott. Magyar nyelv és irodalom előadásokat tartott az itáliai diákoknak, ő pedig olaszul tanult tőlük. Ebben az időszakban vált el feleségétől, de valójában soha nem hagyták el egymást, később ismét összeházasodtak. Mindkettőjüket nagyon megviselték a másfél évtizedig tartó egzisztenciális problémáik és a gyerekeik nevelésével járó gondok.
Hubay valódi drámája belső természetű volt. Nem is a politikai rendszer embertelensége, írói mellőzöttsége volt a tragédiája, hanem az, hogy úgy érezte, gondolta, hogy képtelen tisztességesen eltartani családját, nem fordított kellő időt gyermekeire, feleségére, akinek miatta kellett lemondani színészi pályafutásáról. Ő teljes egészében a drámaírásnak, a kultúrateremtésnek, a magyar nyelv védelmének, a magyar vers népszerűsítésének szentelte egész életét.
Megtapasztalta a legnagyobb nyomort, de a fényűzést is: az ingaévek alatt például hol olyan albérleti lakásokban tengődött, ahol még asztala sem volt, a térdén vagy az ágyszélén írt, volt viszont olyan időszak is, amikor egy hatalmas Medici-kori villában lakott egyedül Fiesoléban, Firenze egyik peremvárosában.
Az igazi áttörésre 1982-ben került sor, amikor megválasztották a Magyar Írószövetség elnökének. A rendszerváltás után fokozatosan rehabilitálták, a PEN Club elnökévé választották, számos kulturális szervezet, alapítvány tiszteletbeli elnöke lett. 1994-ben Kossuth-díjat kapott és ezt még annyi más kitüntetés, elismerés és díj követte, amelyeket felsorolni is nehéz lenne.
– Emlékét egyetlen tábla őrzi Erdélyben, amit 2008-ban helyeztek el nagyváradi szülőházán. Ez a monográfia „helyére teszi” Hubayt az erdélyi irodalmi emlékezetben is?
– Erdélyben szinte senki sem ismeri Hubay nevét és műveit, még a színészek, színházi szakemberek sem, pedig szinte a teljes életműve digitalizálva van, elektronikus formában is elérhető.
Nagyvárad Hubay számára mindig az igazi otthon maradt, idős korában eljátszott a hazatelepülés gondolatával, de, amint közeli barátja, Németh Attila Gellért költő, drámaíró megjegyezte: Hubay nagyon szerette Erdélyt, ennek ellenére ritkán járt haza, hiszen azok, akik fontosak voltak számára, mind meghaltak, vagy pedig átmenekültek az anyaországba. Úgyhogy számára Erdély örökre „elveszett”…
2008-ban, 90. születésnapja alkalmából Nagyvárad díszpolgárává avatták, akkor került emléktábla a házára, és ugyancsak ebből az alkalomból mutatták be a Szigligeti Színházban az Elnémulás című drámáját Vadas László rendezésében, amely az egyetlen erdélyi nagyszínpadi Hubay-előadás mind a mai napig.
– Ha jól tudom, ő maga is jelen volt a nagyváradi eseményen, mi több, Kolozsvárra is ellátogatott a Korunk Akadémia meghívására. Amint a kolozsvári fogadtatáskor Kötő József színházkritikus is azt emelte ki: jóllehet Hubay nem kevesebb mint negyven drámával, számtalan publikációval beírta magát a magyar és az egyetemes kultúrába, „nem található meg a magyar irodalom drámatérképén”. Miért?
– Nem negyven, hanem több mint félszáz drámát írt. Olyan jól sikerült 1956 utáni ellehetetlenítése, hogy sok évtizednek kellett eltelnie, amíg Hubayt újra felfedezte magának a színház és az irodalom világa. Művei ugyanis semmit sem vesztettek aktualitásukból, darabjai örök életűek, akár példaképei, a görög drámák. Az igazán jól megírt dráma minden korhoz szól. A rendező feladata, hogy ezeket az örök igazságokat „exponálni” tudja. Életműve ismeretében bátran kijelentem: számomra a 20. század egyik legkiemelkedőbb magyar drámaírója Hubay Miklós, a magyar abszurd és a magyar musical műfaj megteremtője.
– Jelenleg a budapesti Nemzeti Színház műsorán szerepel az Ők tudják, mi a szerelem című műve, amelyről ismét filmet forgattak, idén júniusban mutatták be a magyarországi mozikban. A darabot színpadon először 1959-ben játszották Tolnai Klárival és Sinkovits Imrével a főszerepben…
– Hubay ezt a darabot Tolnay Klárinak írta, a színésznő ugyanis arra kérte a fordításokból tengődő írót, keressen számára és ültessen át magyarra egy olyan francia darabot, amelyben saját édesanyját játszhatja. Hubay egyetlen alkalmas színművet sem talált, így előállt saját ötletével, és úgy adta elő, mintha francia drámaíró műve lenne. Tolnay rögtön lecsapott rá. A bemutatónak akkora sikere volt, hogy a hatalom kénytelen volt szemet hunyni Hubay turpissága fölött, mi több, 1964-ben film is készült belőle. Ez lett az egyik legismertebb, legtöbbet játszott darabja, a film pedig elnyerte az Arany Nimfa díjat az 1968-as monte-carlói televíziós fesztiválon. A darabnak utóélete is van: 1999-ben a zalaegerszegi színház kezdeményezésére drámaírókat kértek fel saját darabjuk színpadra állítására. Ez alkalommal Hubay is megrendezhette a saját darabját a saját víziója szerint.
Nagyon sok „személyre szabott” művét ismerjük, ilyen például a Zsenik iskolája című monodráma, amit Sinkovits Imrének írt, és amit a színész évtizedeken keresztül adott elő baráti körben, ám színpadot soha nem kapott a tiltólistán szereplő szerző ezzel a művével.
Hubay különben nem csak drámaíróként alkotott maradandót, többműfajú író, számos színházi szakkönyvet is írt. Nagyon érdekesek a negyven éven át íródott naplójegyzetei is, amelyekben pontos képet rajzol a kor társadalmi, politikai, kulturális világáról. Verseket soha nem írt, de imádta őket, József Attilát és Ady Endrét pedig bálványozta. Közel kétszáz verset tudott fejből. Kedvenc köszönése volt: „Hajtson Szentlélek!” (Ady). (A folytatást: „…avagy a korcsma gőze” azonban már nem tette hozzá.) Regényt sem írt, bár több regényterve volt, egyiket sem valósította meg, mert örökké versenyt futott az idővel. Bevallása szerint ő maga sem olvasott sok regényt, mindezt azzal magyarázta, hogy a nagyváradi kényszerkönyvtár meglehetősen hiányos volt, a regényeket ugyanis elsőre széthordták. Például Jókai műveit is dráma formájában olvasta el. (Azt ugyanis kevesen tudják, hogy Jókai nagyon sok regényét megírta drámaformában is.) A dráma- és a verseskötetek azonban nem voltak annyira kelendők, így abból bőven jutott neki – ihletnek.
Nyolcvan éven át folyamatosan alkotott. Első esszéjét 12 éves korában írta a nagyváradi püspökség által meghirdetet pályázatra, amelynek témája Madách Az ember tragédiája című műve volt, amelyet különben aggkoráig folyamatosan olvasott, elemzett, új és új dimenziókat fedezve fel benne. Az utolsó drámáját pedig, a Pápavárókat, még a halálos ágyán is javította, csiszolta.
– Közel két évig dolgoztál a monográfián. Milyen „viszonyba” kerültél ezalatt Hubayval?
– Baráti viszonyba. Érdeklődési körünket tekintve több metszéspontot is felfedeztem, mindenekelőtt a görög dráma, a görög kultúra iránti szeretetünk „köt össze”. Meg az életszemléletünk is hasonló kicsit: mindketten rettegve tekintünk az önmagát pusztító, embertelen háborúk sorozatát kirobbantó, a természetet, az élővilágot szisztematikusan kizsákmányoló, a kultúrát fokozatosan leépítő, egyre tragikomikusabb és egyre (ön)veszélyesebb emberiségre és világra.
A már említett Németh Attila Gellért, az író egykori személyi titkára a kéziratom olvasása után azt mondta: „...ha Hubay élne, biztos barátjának fogadna! Tegeződnétek, és meghívna Budapest egyik legelőkelőbb vendéglőjébe egy hatalmas ünnepi dínomdánomra.” Mesélte, hogy Hubay imádta a társaságot, szerette főúri módon megvendégelni a barátait és élete során egy vagyont költött minderre. Elegáns, zseniális és roppant nagyvonalú ember volt. Igazi grand seigneur…
* K. Kovács István, Hubay Miklós, MMA Kiadó, Budapest, 2024. A könyv megtalálható az Idea könyvtérben Nagy Péter igazgató jóvoltából. A kolozsvári könyvbemutatót október végére tervezik.
Borítókép: Rohonyi D. Iván
