Megjelent a Szabadság napilap mellékletében, a Református Híradó pünkösdi számában.
Csupán csak kiesne egy ünnep a naptárból? Több munka, több gürcölés, kevesebb szabadnap. Ki lehet bírni – hangzik a gyors, megfontolatlan emberi válasz. Talán kicsit ridegebbek lennénk egymással. Önzőbbek. Ennél önzőbbek? Nem lenne, aki biztatna bennünket, nem lenne, aki támogatna, nem lenne vigasztalás sem. Így már szomorúbb, mert jól fog mindig, ha valaki meghallgat, valaki átölel, valaki gyászomban osztozik, valaki velem van, „láthatatlanul” és mégis valóságosan.
Ez a feltételes eszmefuttatás akár be is következhet egy szép napon. Két tisztán körvonalazódó európai esemény vezet nagy léptékkel az előbb vázolt irányba. Az egyik igyekezet Isten kitörlése szekularizált életünkből, és a másik az idegenek idegenkedése a keresztyénséggel szemben. Ugyanakkor mi magunk is elnyomjuk a Szentlélek munkáját önmagunkban. Ezért fontos az, hogy a jelen lapszámban előtérbe kerül a Lélek indította múltbeli kegyesség emlékeinek tárgyi hagyatéka és az annak múzeumi megőrzésére tett kísérlet. A fiatalok szembesülése ezzel a szellemi és igen-igen tárgyi örökséggel, a kegyszerekkel, azt a reményt élteti bennünk, hogy a kollégium(ok) falai között a 400 éves történet tovább folytatódik, és ha a Szentlélek is munkálkodik, akkor jövő is lesz belőle. Isten a rosszat is javunkra tudja változtatni az Ő Szentlelke által.
Lélek nélkül értelmetlen az élet,
Lélek nélkül hiábavalóság a lét,
Lélek nélkül csak önzés és erőszak van,
Lélek nélkül háború van,
Lélek nélkül megbocsátás sincsen,
Lélek nélkül üres a templom,
Lélek nélkül egyház sincsen,
Szentlélek nélkül keresztyénség sincsen.
Jövel, alkotó Szentlélek!
(Borítókép: 16. századi kehely restaurálás előtt, a képért köszönet az Erdélyi Református Múzeumnak)
