Hasonló lelkecskék
Amikor a legelső fényképet láttam róla, könnybe lábadt a szemem. Hiába született a messzi Amerikában, lelkemnek merőben több volt mint ismerőse, végtelen szeretettel árasztott el jötte.
Öregszem – állapította is meg a realista énem azonnal.
A szeretet forrását nem kell megfejteni, magyarázni – ölelt át védelmezőn szívemben egy hang.
Két évre rá jött a világra a lányom. Harmadnapra ismertem rá végtelen hasonlóságukra. Magamban tartottam kincsként.
Találkozásukkor, amikor először néztek egymás szemébe, kirázott a hideg.
Hasonló lelkük ismerős lazasággal fogadta magába egyformaságukat. Mozdulataik, beszédük, stílusuk, de leginkább mégis valami megfoghatatlan azonosság teszi őket egyfélévé.
Figyelem, ahogy egyikük öccsét ügyelik. Testük tartása is azonos. Laza, kissé egykedvűen figyelő. Majd játszani szaladnak. Két kiscsikóra emlékeztetnek. Szabadok, akár a lelkük.
A világ különböző csücskéről összetalálkozik két lány. Hasonló lelkecskék…
Kísérje szeretet és szerencse az utatokat!
Öcsire vigyázva
A fiúk is jól egyeznek
Fényképalbum
Ifjúkorod fényképalbuma került a kezembe. Gyönyörű környezet, meseszép tekintetek, barátnőiddel készült közös fényképeid varázsa elbűvöl. Mosolyod leginkább. A benne rejlő pajkosság.
Nem tudtad, milyen lesz az utad, hogy mekkora lesz. Nem sejthetted örömeidet, nehézségeid sokaságát. Még annyira fiatal voltál. Ragyogtál, mint oly sokszor azután is. Belülről kifele, majd fordítva, kedved szerint, s ahogy adódott.
Fordítom a lapot, s ott vagy párévesen. Pont mint a gyerekeim. Soha nem látott unokáid. Ugyan az a tekintet, testtartás, enyhéndurcáska.
– Valami baj van? – ránt ki gondolataimból a lányom, az öccsét gyomrozta eddig épp az ágyon. Most komolyan várja a válaszomat.
Felé fordítom a képedet. A gyerekkorit.
– Na, ki ez?
– Olyan, mint én, én magam, de Zsombira is hasonlít – méregeti a képet.
Rólad beszélünk. A dédi kislányáról, édesanyámról, nagymamájukról. Mosolyuk, nem is, inkább a kitörő, ropogós nevetésük, nevetésünk, igen, ezt hoztuk mindhárman tőled, belőled, s adjuk, visszük tovább reméljük sokaknak. Mélységes köszönetünk, Luca, Zsombi, Kriszta.
(Borítókép: Szabadok, akár a lelkük... A szerző felvétele)
