Szilágyi Sándor és a Nagyenyedi Album
Közli: Győrfi Dénes
Címe: Nagyenyedi Album, szerkesztette: Szilágyi Sándor, ifj. Szilágyi Ferenc tanár és történész fia, aki 1827. augusztus 30-án született Kolozsváron. Bölcseleti doktor, a budapesti Magyar Királyi Egyetemi Könyvtár igazgatója, az MTA rendes tagja, a bécsi Császári és Királyi Tudományos Akadémia levelező tagja, a Heraldikai és Genealógiai társaság, valamint a Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet alelnöke, miniszteri tanácsos stb. Középiskoláját és felsőbb tanulmányait – a bölcseleti és jogi tanfolyamot – szülővárosában végezte. Németül és franciául is megtanult. 1845-ben törvényszéki írnok, 1846-ban királyi főkormányszéki írnok, 1848. február 9-től főkormányszéki fogalmazógyakornok. A márciusi események után nemzetőr, majd kevéssel ezután Pestre ment, ahol a Pesti Hírlap és az Életképek munkatársa lett. Időközben Szegeden és több vidéki városban megfordult. A szabadságharc után visszatért Pestre, ahol minden idejét irodalmi munkásságának szentelte.
1850-ben Magyar Emléklapok címmel folyóiratot alapít, de csak az első füzet jelenhetett meg, mert a rendőrség elkobozta és a vállalatot betiltotta. Ennek folytatása volt az év második felében a Magyar Írók Füzetei, amelyet szintén betiltottak, csak négy füzet jelenhetett meg. Röviddel ezután a Pesti Röpívek című hetilapot is betiltották. A szerkesztőt egyébként már előbb kitiltották Budapestről, visszatérését édesapja nagy nehézségek árán valósíthatta meg. Haditörvényszékkel is fenyegették, amennyiben folytatná szerkesztési munkálkodását. Mivel hetilapot már nem adhatott ki, irodalmi évkönyvet szerkesztett Nagyenyedi Album címmel 1851-ben, ennek második kötetét viszont elkobozták. Előfizetőit később Nők Könyve című kiadvánnyal kárpótolta, amelyet az elkobzott második kötetből állított össze 1853-ban.
1852-ben a Kecskeméti Református Kollégiumba, majd 1853-ban a nagykőrösi gimnáziumba kap meghívást. Örömmel veszi ez utóbbi ajánlatot, hiszen pesti munkatársaival, Arany Jánossal, Mentovich Ferenccel, Szabó Károllyal, Salamon Ferenccel, Ballagi Mórral van szerencséje együtt lenni. Tizennégy évig marad a gimnázium tanára. Közben 1857-ben a MTA levelező tagjává választották. 1897-ben báró Eötvös József a közoktatási minisztérium titkárává nevezi ki, majd a Ludvika Akadémia történelemtanáraként dolgozott. Pestre való költözése után még nagyobb buzgalommal látott hozzá a történetíráshoz és forrásművek sajtó alá rendezéséhez. Szerkesztette a Századok, Történelmi Tár, Magyar Történelmi Életrajzok című kiadványokat, A magyar nemzet története című 10 kötetes, illusztrált sorozatot. Kiváló érdeme, hogy buzdításával, irányításával és vezetésével valóságos történeti iskola jött létre, amelynek Károlyi, Thallóczy, Fejérpataky, Szádeczky, Acsády, Barabás és mások is tagjai voltak.
1899. január 12-én hunyt el Budapesten.
Szinnyei József a Magyar írók élete és munkái című XIV kötetes sorozatában 78 önálló munkájának megjelenését sorolja fel. Ezekből 45 található a Bethlen Könyvtárban. Említett kiadványainak a betiltási körülményeit az 1876-ban Budapesten kiadott Rajzok a forradalom utáni időkből című könyvében ismertette. Ezúttal csupán a Nagyenyedi Albummal és annak betiltott második kötetével foglalkozunk.
Így fogalmaz: „Ha jól emlékszem, Kuthy a forradalom után ebben közölte első szépirodalmi művét. Erdélyi is egy nagyobb dolgozattal lépett föl benne s első nagyobb elbeszélését, a »Szív örvényeit« Kemény Zsigmond is ebben adta ki. Minden rendőri beavatkozás nélkül azonban nem láthatott világot. Nagy-Enyed feldúlásának történetét atyám Szilágyi Ferencz írta meg, s e miatt a kötet egy ideig zár alatt tartatott. Csak sok utánajárás s capacitatiô után nyertem meg a kiadhatási engedélyt.
Nem volt ily szerencsés a 2-dik kötet, mely ellen az írtó háborút még Heyntzelnél is nagyobb embertelenséggel folytatta amaz örökké feledhetetlen Prottmann úr. Lefoglalták Jósika Miklós egy novellájáért »Ara a halottas ágynál«, melynek tárgya a móri csatából vétetett s Kazinczy Gábor történeti rajzáért. »A Széchenyi convent«. Mind kettőt ki kelle vágni – de a miket helyökbe tettem, Kazinczytól »Kelet Népe« s tőlem »Szomorú esztendő – 1603« hasonlag nem nyertek kegyelmet. Most az egész második kötetet elkobozták, s engem kitiltottak Pestről. Atyám közbenjárása megváltoztatta ugyan e kitiltási tilalmat, de az elkobzott példányokból nem kaptam vissza még a 12 ívet sem, melynek kiadását első ízben megengedték, s melynek tartalma ellen most sem volt kifogás. Mint mondták, Prottmánn úr büntetésül tartá meg.” (…) „Ezzel megtelt a szerkesztői dicsőség pohara. Elvonultam Kecskemétre professornak. Aztán kiadtam egy »Nők Könyve« czímű zsebkönyvet, melylyel a Nagyenyedi Album előfizetőit kárpótoltam”, amelynek bevételeit a nagyenyedi szerencsétlenek megsegítésére szánta.
1851-ben a kolozsvári árvízkárosultak megsegítésére jótékonysági hangversenyt szervezett Budapesten. Ilyen esetben „egy folyamodvány kíséretében be kellett a programmot mutatni, még pedig úgy, hogy minden szöveg másolatban legyen hozzácsatolva. Ezt aztán szoros vizsgálat alá vették: nincs-e forradalmi dal köztük? Nem olyan-e valamelyiknek a szövege, mely demonstráczióra, vagy talán csak tapsra is alkalmat adna? Nem fordul-e benne elő ez a szó: »haza«, vagy »király«, vagy »huszár« vagy talán »szabadság«, vagy plane »martyr«?
Mert azok a jó urak nem jelenthettek mást Bécsbe, mint hogy „»Magyarország boldog és elégült a miatt, hogy a forradalom hydrája leveretett;« lám, milyen nyugodt, lám, mint ki van minden kebel elégítve! Hiszen hallgat, »miként a sír!«”
A következő hangversenynek már egész historiája volt. 1851 őszén a nagyenyedi szerencsétlenek javára tervezett hangversenyt Szilágyi Sándor. Ez alkalommal, hogy a siker biztosított legyen, a hatóságok előtt gróf Bethlen Jánosné, szül. Teleki Zsófia grófnőt kérte meg, hogy neve fémjelezze a készülő hangversenyt. A grófnő szívesen beleegyezett. El is készült a részletes, terjedelmes program, ketten írták alá s melegen ajánlották a nagyközönség szíves figyelmébe – miközben abban reménykedett, hogy ezúttal elkerüli a hatóság figyelmét.
De csalódott. Néhány nappal a rendezvény előtt mindkettőjüket a rendőrségre hívatták.
„Protmann úr a Dunára nyíló tágas és szép szobában fogadott. Állványokon nagy, feketébe kötött könyvek voltak kinyitott, betett állapotban, s maga Protmann úr is egy ilyen könyv előtt állt. Erős ember volt, zordon tekintettel s épen nem megnyerő külsővel. A. mint beléptünk, helyet mutatott a grófnénak leülésre s szikrázó szemekkel, összeszorított ököllel rám rivalt (persze németül): »ön lázadó, soha sem fog már megtérni? majd így, meg amúgy jár!« A grófné megrettenve fölállott, s én, hozzászokva már az ilyen fogadásokhoz, nyugodtan kérdem: »Mit vétettem hát ismét?« »Mit? − kérdé Protmann úr. − Hát már miféle szavalandó darabot tűzött ki megint?« S előkereste a szerencsétlen műsort, és nagy bámulatomra elővette − »Olaf lovag «-ot. Sóbálványnyá lettem! Ez egy középkorbeli, gyönyörű ballada Heinétől. Olaf elcsábítja a királylányt, s ezért nőül adják hozzá, de egyszersmind Olafot a király kivégezteti. Olaf csak annyi időt kér az életre, míg a menyegzőt megtartja, s az engedélyt meg is kapja. Szíve szerint tánczol nejével, s a mint az éjfél eljön, áldva a szép természetet és a bodzafát, hol oly boldog volt, a hóhér bárdja alá hajtja fejét, Nem bírtam belátni, hogy mi lehet ebben a lázadásra ingerlő, míg csak Protmann úr a négy első sort:
»Két férfi áll a templomnál,
Vörös ruhát hord mindenik;
Közülük egyik a király,
És a Bakó a második.«
Ez volt hát a tragádia. Mert Protmann szerint a bakó és a király még Dániában és még a középkorban sem szerepelhetett egymás mellett. Természetesen lekerült a napirendről, ahogy hasonló sorsra jutott Szilágyi István Ősidőkből című költeménye is. Ugyanakkor a műsor egyedül a grófné neve alatt jelenhetett meg.
Szabadon lélegzett Szilágyi Sándor, aki már azt hitte, hogy ezzel véget ért üldöztetése. De ismételten csalódott. Mert pontosan a hangverseny órájában újabb rendőrségi idézést kapott. A helyszínen a rendőrbiztos úr a szokásos kérdések – hány éves, hogy hívják, volt-e még idézve – után Isten tudja hányadszor mondta ki az immár sztereotip feleletet: „soha”, amit már ki tudja, hányadszor jegyzett föl mosolyogva a kérdező, majd a jegyzőkönyv aláírása után szabadon bocsátotta.
A közönség viszont – aki időközben tudomást szerzett az eseményről – hathatósan, együttérzőleg tüntetett, és az előadás addig nem is kezdődött el, amíg személyét körükben nem látták.
1876-ban írta: „S a hangverseny fényesen sikerült! Ma már e rendező nemeskeblű hölgy s az »akadémia« egyik hőse: Füredi, a föld alatt pihennek; két kiváló női alakja visszavonultan él a színpadtól, de ma is mindkettő köztisztelet tárgya; Bartalus szép nevet vívott ki magának, Gyarmatin-, kinek gyönyörű hangja volt, melyet első elfogultsága után jól tudott érvényesítni, ma Erdélyben általánosan becsült tekintélyes hazafi, s végre a rendezőnek is jutott a hangverseny dicsőségéből annyi, hogy e hangverseny emlékét íme t. olvasói előtt fölújíthatja, kik közül talán egy-kettő jelen is volt.”
(A borítóképen: Szilágyi Sándor portréja, Cserna Károly rajza)
