A keresztelővel kezdődött ünnepi istentiszteleten Daróczi Attila református lelkész igehirdetésében a közel nyolcvan évvel ezelőtti történésekre, a hősi halottakra és polgári áldozatokra emlékezve az imádság erejét emelte ki, amely – mint fogalmazott – nagyobb hatalom, mint a fegyver, megtart és bátorít a további küzdelmeikben. „Írjuk be hőseinket szívünk emlékkönyvébe” – kérte a jelenlévőket a református lelkész.
Ezt követően Illésfalvi Péter, a budapesti Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatója ismertette az Aranyos-menti térségben zajló egykori eseményeket. A hadtörténész előadásából megtudhattuk, hogy 1944 nyarának végén a Kárpátoktól keletre rendkívül kemény harcok folytak, mintegy százezer magyar honvéd próbálta megállítani a szovjet gőzhengert, amely nyugati irányba, a Kárpát-medence felé törekedett. Ilyen körülmények között villámcsapásként érkezett a hír a magyar csapatokhoz, hogy Románia átállt abból a szövetségi rendszerből, amelyben Magyarországgal együtt a Német Birodalom oldalán harcolt a Szovjetunió Vörös Hadserege ellen.
„Nem kellett különös stratégának lenni ahhoz, hogy az ember pillanatokon belül átlássa, mit jelent az, ha az arcvonal déli szakaszán a román királyi haderő csapatai megnyitják az utat a szovjetek előtt. Ehhez képest igyekezett az akkori magyar katonai és politikai vezetés szűkös lehetőségei közepette megtenni mindent annak érdekében, hogy Erdély földjét is védeni lehessen” – mondta a történész.
Ismertetése szerint az 1944. augusztus 28-29-én lezajlott koronatanácsi üléseken heves vita alakult ki. A magyar politikai felső vezetés egy Dél-Erdélyt visszafoglaló támadást erőltetett, míg a katonai vezetők sokkal mérsékeltebb célt fogalmaztak meg, miszerint „legalább olyan pozíciót tudjunk elfoglalni, amely hadműveleti szempontból a kedvező védelem lehetőségét teremti meg a Kárpát-medence és azon belül Magyarország számára”. Következésképpen az olyan seregtesteket, amelyeket valamelyest nélkülözni lehetett, kivontak a Kárpátaljával szembeni területekről, s elindították Erdély felé. Közöttük volt a nagyváradi 25. gyaloghadosztály is, amely számottevően erdélyi fiatalokból állt össze.
A sokak által ismert tordai csata 1944. szeptember 12-től október 4-ig, más számítások szerint október 9-ig tartott. „Ez egy sikeres védekező hadművelet volt, ha figyelembe vesszük, hogy mi volt a célja a szovjeteknek térben és időben, s ezt miként sikerült akadályozni” – vélekedett Illésfalvi Péter, külön kiemelve az itt harcoló magyar katonák teljesítményét, akik két szovjet és egy román hadseregtesttel szemben vívták meg a küzdelmet.
„Vajon nem voltak tisztában az akkori magyar katonák azzal, hogy milyen reménytelen helyzetben harcolnak? Dehogynem! Hiszen mindenki tudta azt, ha ez a hatalmas gőzhengerként Európa felé közeledő szovjet haderő a Dnyepertől elért idáig, akkor el fog jutni Magyarország szívébe is, és ugyanígy a Német Birodalom fővárosáig, mint ahogyan ez meg is történt. Amikor visszatekintve értékeljük ezeknek az embereknek a harcát, a küzdelmét, az áldozatát, akkor mindig gondoljunk erre is. Sőt, azt is megkockáztatom, próbáljuk meg elképzelni magunkat az ő helyükbe, hogy mi mit tennénk ma ilyen helyzetben? Nekünk ezt is elsődleges szempontként kell megfogalmazni, amikor rágondolunk ezeknek a fiataloknak a küzdelmére és hősi halálára. És azt sem szabad elfelejteni, hogy noha egy olyan világhatalom oldalán küzdött a magyar királyi honvédség ekkor, amely az emberiség történelmének léptékében mérve is szörnyű ordas eszméket szolgált, vajon én felróhatom-e, mi, az utókor felróhatjuk-e ezt azoknak a katonáknak, akik itt, az Aranyos folyó mentén, Aranyosegerbegyen az életüket adták a hazáért? Nem róhatjuk fel, hiszen ők nem tettek egyebet, mint teljesítették a feladatot, amit a feletteseiktől kaptak. Ezeken az embereken csakis ezt lehet számon kérni. Mindezt pedig erőn felül, az életük árán is teljesítették” – hangsúlyozta a hadtörténész.
Illésfalvi Péter felhívta a figyelmet arra, hogy a tordai csatában több mint 2500 magyar katona halt hősi halált, és körülbelül tízezer nagyságrendű volt a sebesültek száma. De nekik köszönhetően az észak-keleti Kárpátokon bejövő szovjet erők nem tudták egy hatalmas harapófogóba zárni az itt harcoló magyar-német erőket. A történész szerint ezek a katonák egy vesztes háborúban a hazát, a szülőföldet, a mellettük küzdő bajtársakat védték, nekünk pedig ezek alapján is kell mérlegelnünk azt az áldozatot, amit ők hoztak.
„Milyen különös, hogy ez a mai istentisztelet keresztelővel, az élet aktusával kezdődött, a végén pedig a halálról beszélünk, az elesett honfitársainkról. De a mi hitünk szerint nincsen vége itt a történetnek, mert következik a feltámadás. Egy nemzet életében a feltámadás nagyban múlik azon is, hogyan gondolkozunk az elődeinkről, miként ápoljuk azoknak az emlékét, akik a legtöbbet adták az akkori jelenért és egyben a jövőért is. Én azt hiszem, ezek a magyar fiúk, akik közül 65-nek a neve fel van vésve a táblákra, mindent megtettek azért, hogy mi és a következő nemzedékek hálatelt szívvel gondoljunk rájuk” – zárta beszédét a hadtörténész.
Dimény József, alsófelsőszentmihályi unitárius lelkész, a Torda-Aranyos Vitézi Szék kapitánya köszöntőjében elmondta: valójában a v. Pataki József vezette Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság már 2005-ben elhelyezte a katonák tiszteletére az emléktáblákat a templom falára, ám ez az évek során megfakult és megrepedezett. Ezért kezdeményezték, hogy a 65 elesett magyar honvéd nevét márványtáblákon örökítsék meg, ennek megvalósítását v. Berei Károly nagykárolyi székkapitány vállalta. A négy tábla szövegének megtervezése Berei Csilla Katalin munkája, a kivitelezést Dobrán János nyírbélteki sírkőfaragó végezte. A Történelmi Vitézi Rend nevében v. Soltész Gyula helyettes főkapitány, majd v. Berei Károly nagykárolyi székkapitány emlékezett a hősökre, és mondott köszönetet a márványtáblák elhelyezéséért.
Az eseményen készült FOTÓRIPORT ITT megnézhető.
Borítókép: BENKŐ LEVENTE
