1901. április 7-én egy budapesti munkáscsaládban született. Édesanyja korán elhunyt, így igen fiatalon állást kellett találnia, s banki alkalmazott lett. A pingpongot először csak szabadidős sportnak választotta, döntésében szerepet játszott szintén asztaliteniszező kollégája, későbbi férje, Klucsik Jenő is.
Huszonnégy évesen lett az MTK asztaliteniszezője, s pályafutása során huszonkét magyar bajnoki címet nyert; egyet a férfiak között, 1932-ben a BBTE bajnokcsapatának tagjaként. A válogatottban 1926-tól 1936-ig 29 alkalommal szerepelt, ott volt a sportág első világbajnokságán is 1926-ban Londonban. (Ezt a versenyt eredetileg Európa-bajnokságként rendezték meg, s utólag minősítették vb-nek.) A tornán minden számban magyar győzelem született, Mednyánszky egyesben és vegyes párosban is – Mechlovits Zoltán oldalán – aranyérmet szerzett, s a sportág első női világbajnoka lett. (A női párost, illetve a női csapatversenyt akkor még nem rendezték meg.)
Az egyes világbajnoki címet 1931-ig nem engedte ki a kezéből, sorozatban ötször diadalmaskodott, miközben párosban és vegyes párosban is sorban szerezte az aranyérmeket. A női párosban először az osztrák Fanchette Flamm oldalán, majd 1930 és 1935 között hatszor Sipos Annával, a vegyes párosban Szabados Miklóssal háromszor, Mechlovits Zoltánnal kétszer, Kelen Istvánnal egyszer győzött. A válogatottságtól az 1936-os prágai világbajnokság után vonult vissza, ahol még egy ezüst- és egy bronzérmet sikerült nyernie.
Erőssége a droppvédekezés és a fonáktámadás volt. A világbajnokságokon összesen huszonnyolc érmet, 18 aranyat, 6 ezüstöt és 4 bronzot gyűjtött. Öt alkalommal szerzett egyéni aranyat, mindet egymást követő években, hétszer a női, hatszor a vegyes párosban aratott győzelmet, teljesítményét a mai napig sem tudta senki felülmúlni, és valószínűleg nem is fogja.
Az aktív sportolást 1939-ben fejezte be, egyre súlyosbodó hallászavara miatt fokozatosan csökkentette versenyei számát. 1941-től egy évig a női asztalitenisz-válogatott szövetségi kapitánya volt, de ekkora teljesen elvesztette hallását, s ezért nem tudott tovább a csapattal dolgozni. Ezután már csak családjának és hobbijának, a kertművelésnek élt.
Sikereiért csak élete végén becsülték meg igazán, a Rákosi-rendszer idején családjával otthona elhagyására kényszerítették, a II. kerületi Kupeczky utcai házat pár nap alatt kellett elhagyniuk. 1951-ben a Magyar Asztalitenisz Szövetség örökös bajnokává választotta, 1976-ban megkapta a Magyar Népköztársasági Sportérdemérem arany fokozatát. A nemzetközi szövetség (ITTF) a valaha élt legjobb játékosok között tartja számon, bekerült a sportág dicsőségcsarnokába, 2015-ben az akkor létrehozott Európai Asztalitenisz Hírességek Csarnokának (ETTU) is tagja lett. Hosszú az út a halhatatlanok csarnokáig címmel Klucsik Mari és Klucsik László írta meg életregényét.
