Ugye, mintha az egész csak most lett volna, pedig már harminc esztendő telt az átkos rezsim bukása óta… Mi is, akik akkor még gyermekek, tinédzserek voltunk, saját emlékekkel bírunk arról a világról, amelybe gyakorlatilag beleszülettünk, és amelyben (valamennyire) felnőttünk. Miket tudnának hát akkor mesélni a szüleink, a nagyszüleink vagy a dédszüleink, akik hozzánk képest sokkal közvetlenebbül, sokkal mélyebben és a saját bőrükön érezték, illetve élték meg ezt az időszakot? Szóval, nem kevés az, amiről beszélni lehetne, illetve kellene, s amelyek jobb lett volna, ha soha, de soha nem történnek meg.
Gondolok itt elsősorban mindazok kálváriájára, akik megjárták a második világháború utáni szovjet, illetve a szovjet mintára létrehozott közép-kelet európai, beleértve romániai megsemmisítő Gulág-kényszermunka-, más szóval politikai táborokat és börtönöket. Ugyanis Romániában is akadt belőlük bőven: az eddigi ismeretek szerint 44 börtön és 72 kényszermunkatábor működött, s az átnevelő börtönöktől az átmeneti-, a kórház-, a vizsgálati, a női- és a kiskorú börtönökig a fogdáknak is széles skálája létezett. Igen, női- és gyermekbörtönök, meg pszichiátriai intézetek is működtek. Merthogy a rendszer hívei és kiszolgálói nem válogattak az emberek között, nem számított, hogy valaki férfi vagy nő, esetleg éppen áldott állapotban van, vagy kiskorú, gyakorlatilag gyermek, hogy fiatal vagy idős, és a sort tovább lehetne folytatni… Egyedül az volt a mérvadó, hogy az illetőt a rendszer ellenségének, nem kívánt személynek titulálták, mivel valamilyen – a legtöbb esetben mondvacsinált – okból eredően egy-egy félszájú bírálat vagy politikai áthallású vicc, egy-egy panasz vagy sóhaj, de igen gyakran egy-egy ki sem mondott gondolat vagy elmulasztott feljelentés erejéig „szembe mert” szállni úgymond a népi demokráciával. Vagyis mert másként, a hivatalos politikai retorikától és ideológiától eltérő módon látta a világot, másként mert gondolkodni, esetenként szólni bizonyos dolgokról, netán származása, azaz gyökerei, elődei miatt számított osztályellenségnek az államapparátus szemében; esetleg úgy hirdette és értelmezte az Igét, hogy az a rendszer kereteibe nem illet bele; netalán együtt érzett az ’56-os magyar forradalommal, vagy egyszerűen csak fontos volt számára az anyanyelve, a kultúrája és a hite. Vagy mert egyszerűen szabadságra vágytak…
Mindezek „rossz pontok” voltak a bolsevik-kommunista diktatúra számára és az azt létrehozó, illetve fenntartó gépezet szemében, s ezért „a kiszemelteknek” keményen meg kellett bűnhődniük: sok esetben mindenféle ítélet nélkül, s legalább ennyi esetben kirakatper nyomán több évi börtön, kényszermunkatábor, kilakoltatás, kényszerlakhely, deportálás járt ezért . A biztos halál várt mindazokra, akik fizikailag és lelkileg nem voltak képesek ezt a sok borzalmat feldolgozni, túlélni.
A különböző források szerint a kommunizmus romániai áldozatainak száma valahol két és három millió közé tehető, közöttük több százezerre a halottaké. Sokan közülük máig ismeretlen helyen nyugszanak, és hozzátartozóiknak még az a vigasz sem adatott meg, hogy sírjukra egy szál virágot vihessenek, vagy egy szál gyertyát gyújtsanak.
Romániában március 9-ét jelölte ki 2011-ben a parlament a kommunizmus áldozatainak emléknapjává, míg Magyarországon ezt február 25-re tűzték ki. Ha fájdalmas is feltépni a sebeket, a történtekről igenis, mesélni és beszélni kell. Egyrészt azért, hogy rögzíthessük a történelmi valóságot, másrészt pedig a kibeszélés valamelyest gyógyírt hozhat erre az évtizedeken keresztül hordozott, transzgenerációs traumára. Nem utolsó sorban egy évben egyszer legalább annyit megtehetünk, hogy megálljunk egy pillanatra, félretegyük a napi teendőinket, és adózzunk egy percet az áldozatok emlékének.
Valamelyes erkölcsi elégtételt jelenthet továbbá a sok ezer ártatlanul meghurcolt embernek, illetve családtagjaiknak az, hogy tavaly nyáron a parlament úgy módosította az 1990/118-as törvényt, hogy a volt politikai foglyok, kitelepítettek, kényszerlakhelyesek és hadifoglyok gyermekei is jogosultak valamennyi kárpótlásra. Aki tud, éljen a lehetőséggel, hiszen ezért alaposan „rászolgáltak”, bár nincs az a pénz, amivel jóvá lehetne tenni mindazt, amit elszenvedtek.
