Azt mondták, elhozzák a békét és a szeretetet. Mindenkinek lesz jó állása, lakása… jó élete. Meglesz mindene, ami kell. Így is lett. Jól élünk. Nincsen semmi bajunk. Csak azokkal van baj. Folyton lázonganak. Ki akarnak törni. Azok nem értékelik, hogy Ők mit tettek értünk. Azok azt hiszik magukról, hogy sokkal jobban tudnak mindent, mint Ők.
A mai nap olyan volt… mint a többi. Jó. Mert ugyanolyan jól végeztem a munkámat, mint minden más napon. Felkeltem hajnalban, megreggeliztem, felöltöztem és elindultam. A gyárban ugyanazt csináltam, amit minden nap. Jó volt. Jó volt pakolgatni. Készítettem újabb és újabb fegyvereket. Ők, akik a városon kívülről érkeztek, azt mondták, hogy ezen túl, ezen a városon túl nincs semmi. Semmi. Csak a ROSSZ. És nagy-nagy ellenség közeleg. Ezért Ők segítenek nekünk, mi meg – a saját érdekünkben – fegyvereket készítünk, hogy megvédhessük… magunkat. És Őket.
Épp egy újabb fegyvert raktam össze, amikor kiáltást hallottam. Aztán pedig lá-lá-lát… nem láttam. Hallottam, hogy az egyik futásnak ered.
Nem ismerek senkit a gyárban. Külön kis elválasztott fülkékben dolgozunk. Nem látjuk soha egymást. Így jó. Azt sem ismertem. Elszaladt az ajtóm előtt a szűk folyosón, a fülkék között. Utánanéztem. Lá-láttam, ahogy a folyosón Ők robognak utána. Furcsa jelenet volt. Végül elkapták. Az én ajtóm előtt is elvezették. Aztán hallottam az ajtó csattanását. Végül egy dörrenést. A fejemben azt hallottam, hogy nem történt semmi. Térjünk vissza a munkához. Nem történt semmi. Megnyugodtam.
Ők azt mondták, hogy beültetnek valamit a fülünk mögé. Így könnyebb lesz a kommunikáció. Így könnyebben elérhetnek minket, könnyebben megmondhatják, hogy mi a dolgunk. Ez a dolog a fülünk mögé kerül. Azért oda, hogy ne a fülünkkel halljuk, amit Ők mondanak. Közvetlen összeköttetésben állnak az agyunkkal. Ez így jó. Azonnal agyba közvetítik az információt. Most is rögtön megnyugtattak, hogy nincs semmi baj. Meg is nyugodtam. Visszatértem a munkámhoz. Folytattam…
Néha viszont elmerültem. Elgondolkodtam egy-két dolgon. De gyorsan észhez tértem. Az járt a fejemben, hogy milyen azok közé tartozni. Akik megpróbálnak kitörni a hétköznapokból, amik JÓK.
Van, hogy elgondolkodom, vajon hallják-e a gondolataimat, de a válasz mindig az, hogy nem.
Néha árnyék vetül a városunkra. Akkor Ők azt mondják, hogy vegyen mindenki fegyvert és készüljünk a védekezésre. De akorra már eltűnik az valami.
Trál-lá-lá! Látom, ahogy a vörösök benyomulnak a feketék közé, szépen lassan terjeszkednek, végül pedig átveszik az uralmat, és látom, hogy a feketék engedelmeskednek nekik. Van viszont egy-egy, aki menekül, próbál elszakadni a többiektől, de lehetetlen. Olyan kicsik. Lehet, hogy azért nem teszik ki a lábukat a fészkükből, mert azt hiszik, csak ők vannak, senki más, csak az a parányi, nyüzsgő fészek. Én viszont, amikor fölemelkedem és elindulok, látom az erdőket, tavakat, a napot. Gyönyörű. Szerintem csak élni jó.
A 13 éves kolozsvári Mókai Mór története a legérettebb mese díját kapta a Tekergő Meseösvény Egyesület pályázatán
