A legnagyobb tizenhárom, a legkisebb két éves körül. Egy leány és három fiú. Ibolya, Sándor, László és Albert. A leány egyszerre édesanyja és édesapja próbált lenni az öccseinek. Mivel ő volt testvérei közül a legidősebb, övé volt a felelősség. Merthogy mostoha nagyanyjuktól túl sok jóra nem számíthattak… Túl kellett élniük valahogy ezeket a nehéz napokat, heteket, hónapokat. Mindenkinek, nekik is, anyjuknak is, apjuknak is… Mindenkinek meg kellett vívnia a maga harcát, anyjuknak a gyilkos kórral, apjuknak a fronton, és nekik, gyermekeknek a teljes kiszolgáltatottsággal. A nővérük által hozott népkonyhai gyenge leves életmentő táplálék volt számukra. Nem finnyáskodtak, nem húzták az orrukat, örültek, hogy legalább ez és ennyi is került, pedig hej, de jó lett volna az édesanya főztje – öleléssel, melegséggel, szeretettel fűszerezve. Teltek a napok, vártak, várakoztak, hogy megint együtt legyen a család, s minden legyen úgy, ahogy régen volt. És voltak pillanatok, amikor nem maradt más – az egyetlen –kapaszkodó: a fohász...
Minden másképp alakult volna, ha nincs háború, és apának nem kell elmennie, ha nem szakad egyből az anya nyakába minden gond és nehézség. Ha nem kell eljárnia más szennyesét mosni, s nem szedi össze valahol a veszélyes, gyógyíthatatlan kórt, amelytől mindenki egyaránt rettegett: a fronton harcoló katona, otthon maradt nők, gyermekek… A tífusz viszont nem válogatott, kíméletlenül aratott, és a négy gyermek anyját sem kímélte. Leteperte, meggyötörte, s az elmúlás mezsgyéjére sodorta. Úgy tűnt, hogy immár itt a vég, nincs remény, és nincs visszaút. Ám az orvos tudta, hogy négy kisgyermek sorsa függ az asszonyétól. És döntött. Neki adta be az életmentő gyógyszert, amit valójában egy másik betegnek szereztek be tehetősebb hozzátartozói, mivel a csodatevő ír túl későn érkezett annak, akinek azt eredetileg szánták. Ki és miért rendelte el ezt így…? Nem tudom. Tény, hogy ennek az asszonynak, édesanyának életben kellett maradnia. Talán az őt kétségbeesetten váró gyermekeiért, Ibolyáért, Sándorért, Lászlóért és Albertért. Ő pedig nem volt más, mint az én nagyanyám.
Amikor az embereknek, a világnak napjainkban ismét egy ismeretlen, gyilkos kórral, illetve kórokozóval kell szembenéznie, valahogy ez a családi történet jutott eszembe. Más történelmi korszak és más kór ugyan, de a kérdések, a miértek és hogyanok sokasága alapjában véve változatlanok. Miért kell szembesülni ezekkel a csapásokkal, és hogyan lehet túlélni ezeket, főleg amikor a tét nem más, mint maga az élet?! Vajon hogyan kellene viszonyulnunk a válságos helyzetekhez, azaz mindahhoz, ami ezzel jár, és miként kellene kezelnünk ilyen esetekben a felmerülő problémákat? Fel vagyunk-e készülve kellőképpen arra, hogy megfelelő módon járjunk el, éljük meg, illetve éljük át ezeket? Vészhelyzetekben általában különbözőképpen reagálunk, ki-ki a maga módján, természete, vérmérséklete szerint. Vannak, akik megijednek, bepánikolnak, míg mások higgadtabb, józanabb magatartást próbálnak tanúsítani. Sajnos, azonban vannak olyanok is, akik felelőtlenül, meggondolatlanul viszonyulnak. És igen, a félelem is egy teljesen normális emberi reakció. Általában félünk attól, amit nem ismerünk, és aggódunk azért, hogy mi történhet velünk, ha… S talán önmagunknál is jobban féltjük a szeretteinket, családtagjainkat, gyermekeinket, barátainkat, ismerőseinket. Olyan ez, akár egy próbatétel is, hisz ilyenkor, a bajban tudatosodik igazán csak bennünk, hogy ki mit jelent a számunkra. Ha fennáll annak a veszélye, hogy elveszíthetjük egymást. Akár egy háború, egy természeti katasztrófa, egy betegség, egy járvány folytán.
Elődeinkhez hasonlóan azonban mi sem tehetünk mást, mint szembe kell néznünk a bennünket is érinthető bajjal, és meg kell tennünk mindent, ami emberileg megtehető, hogy elkerüljük az esetleges személyes vagy tömeges tragédiákat. A jelenlegi helyzetben egyelőre nincs más járható út, mint komolyan venni és betartani a hatóságok elrendelte intézkedéseket, megőrizni józanságunkat, s mindennek a tetejébe: felelősségteljesen viszonyulni. Mindemellett próbáljunk meg erőt meríteni nagyanyáink és nagyapáink élettapasztalatából, akiknek minden szempontból hatványozottabban nehezebb volt, mint most, nekünk. És ne veszítsük el abbéli hitünket, hogy a látszólag legreménytelenebbnek tűnő helyzetből is lehet visszaút. Az én nagymamámnak és gyermekeinek ez sikerült.
