Elvégeztetett – sóhajtotta Jézus a kereszten, majd lehelethangon mondta el a kereszténység legalapvető hitvallását: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” – és meghalt. E pillanattól a történet emberi léptékkel mérve véget ért. A főpapok, Pilátus, a farizeusok, s talán Jeruzsálem lakóinak jó része is megkönnyebbülve sóhajtott fel: vége lett. Mindegyik máshonnan érkezett a kereszthalál feszültségéhez, de ott, a Golgotán találkoztak szándékaik, és a názáreti halála megkönnyebbítő fuvallatként hatott rájuk. Jobb egynek meghalnia, mint az egész népnek szenvednie – mondta a kisebbségi nemzetképviseletben megedződött főpap. Végre nem rontja jelenléte a viszonyt a rómaiakkal. Visszaáll a béke – mormolta Pilátus, aki értetlenül és egyre növekvő haraggal szemlélte e furcsa nép szokásait, prófétáit, értelmetlennek tartott vallásos szertartásait, s aki örült, hogy e kis vér által végre megint csendesebb lesz a helytartói palota. A tömör jóság odalett – bólogatott a nép. Azért mégsem lehet, hogy valaki ennyire röntgentekintettel szemlélje a világot, s ennyire élesen lásson a veséinkbe. Az ügyesség erény, a ravaszság érték, a helyezkedni tudás pedig kincs. Egy-két pénzérmécske megszerzése, néhány kegyes hazugság, némi hízelgés talán még az Úr előtt is elfogadható, ki tudja, mi van odafenn... Végre nem kell a jézusi jelenléttől generált folyamatos lelkiismeret-furdalást érezni. Pedig késhegyen táncoltunk – gondolják –, hiszen mi lett volna, ha tényleg ő a messiás, s keresztfája körül, amikor végórájában ott kínlódott, valóban megjelent volna Illés, és villámokat szórva hirdette volna az ítéletet. Na, de nem jelent meg. A map süt odafent az égen, ahol a helye, a császár mit sem tudva éli életét Rómában, ahol a helye, és Jeruzsálemben megint béke van, és ez helyes! Elvégeztetett…
Emberi léptékkel, társadalmilag, a józan ész szabályai szerint ez a történet nagypénteken véget ért. Elmondható, lehet róla vitatkozni, Jézusról beszélni, de már csak és kizárólag múlt időben. És hát tudja azt a józan ész, hogy a múlt bizony csak a jelen értelmezésében jelent bármit is. Ezt az emberi lépték generálta keserűséget érezték a tanítványok is. Vége mindennek! Mint a csodálatos álomból felébredő ember, készültek viszsza régi otthonukba, hogy halászhálóik megigazítása után, megint morcosan és rezignáltan evezzenek ki a tóra a napi gürcölésre. Egyedül a kegyelet gesztusai maradtak még hátra, a kenet, a gyolcs, hogy aztán keserűen, gyászosan forduljanak viszsza abba a világba, amelyből úgy tűnt, hogy mégis ki lehet szakadni: a főpapok és farizeusok és vámszedők és helytartók és katonák és születések és gürcölések világába. A félelem világába. De aztán kiderült, hogy mégsem lehet.
Lehajtott fejjel, de sietősen, mint akinek dolga van, mennek a sírbolt felé ezek az evangéliumálomból ébredt asszonyok, hogy eleget tegyenek a kötelességnek, s még egy kicsit sírjanak. Ám meglepetésükre a történet egészen másképp folytatódik. Az evangéliumi szöveg teljességével értelmezhetetlen. Nézzük csak! Ott van tehát a sírkamra belsejében egy fehérbe öltözött férfi. Ez már önmagában is elég ijesztő lehet, de miután megszólal, az ember lába alól kifut a talaj. Első mondata ismerősen cseng vissza, hiszen e történet fordulópontjain, a születés, a kezdet, a nagy felismerések perceiben mindig elhangzik: „Ne féljetek!” De az azt követő kérdés már teljesen feje tetejére állítja a gondolkozást: A názáreti Jézust keresitek?” Hát ki mást? Uram Isten, az ő sírjában, egy nappal a temetése után… Az ezután következő mondat pedig nem oldja fel a sajátos feszültséget: „Feltámadt, nincsen itt.” Hogy mit csinált? A görög eredetiben a szó ébredést, felkelést jelent. De hát ez miképp történhetett meg? Érthető, hogy azok az asszonyok rémülten siettek el a sírtól, és a látomásszerű, már-már lidérces találkozás után nem mondtak senkinek semmit.
Pedig szemük előtt a világ legnagyobb fordulata következett be. Az emberi számítás, a főpapi és helytartói logika, a test bennmaradt a sírban, de az ember, a lélek, az felemelkedett a halálból, átköltözött a tanítványok tudatába, szellemébe, életébe.
Ez húsvét! Az Úr tenyerére alvó madárfiókaként elhelyezett lélek, megerősödve az isteni kéz melegétől kibontja szárnyait, és tavaszi erővel, teli torokból dalolja a félelem nélküli Isten országa valóságát, a halál gyengeségét és az emberi gyarlóság értelmetlenségének a himnuszát. Feltámadt, igen, feltámadt! És ez ilyen egyszerű és ilyen csodálatos! Ámen!