„Ne vegyük a dolgokat mindig egyértelműnek és magától értetődőnek...”

– Kézdivásárhelyen születtél, de a középiskolát már Sepsiszentgyörgyön, a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban végezted.

– Kézdivásárhelyen születtem, de a szüleim akkor épp Sugásfürdőn éltek. Abban az időszakban többször váltottak lakhelyet, egészen négyéves koromig, amikor a családunk beköltözött Sepsiszentgyörgyre. 

– Ha Sepsiszentgyörgy, akkor gondolom, tagja voltál a méltán híres Osonó diákszínjátszó­csoportnak.

– Persze, de a Mikesben működő további diákköröknek is, mint például a vitakör, diáktanács, rádió. Szinte minden létező plusztevékenységben részt vettem a tanulás mellett. Azt hiszem, csak így tudtam levezetni a bennem felhalmozódótt rengeteg energiát. 

– Akkor már a formabontónak számító, a művészszínházat képviselő Bocsárdi László rendező vezette a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházat, úgyhogy, bizonyára, voltak meghatározó színházi élményeid ifjúkorodban is. 

– Az Alkésztisz című előadás volt az egyik felejthetetlen színházi élményem, amelyben Bocsárdi Gabi játszotta a főszerepet. Most is részletesen emlékszem a búcsújelenetre Hobóval (Pálffy Tibor), de Váta Lórándnak a közönséggel való interakcióira is. Gabi és Hobó olyan megejtő közelséget és intimitást teremtettek a színpadon, hogy mindkettőjükbe azonnal szerelmes lettem. A Pinczés István által rendezett Godspell előadást vagy hússzor néztem meg, igazi nagy sláger volt a városban. 

– Ezek a tevékenységek, élmények, illetve az „energiabomba” mivoltod határozták meg a döntésedet, hogy színésznő legyél?

– Nem tudom. Biztosan. Szeretek magas hőfokon égni. De akkor úgy láttam, hogy a színházi munka rossz családi modellt eredményez és nem enged meg „normális”, vagyis kiegyensúlyozott családi életet. Ez ijesztő volt számomra, ezért inkább filozófia szakra felvételiztem és jutottam be Kolozsváron. Két évet el is végeztem filozófia szakon, de főként a színire bejutott barátnőm és akkori albérleti lakótársam, Fekete Bernadetta (jelenleg a Csíki Játékszín művésze) hatására újraértékeltem a döntésemet. Elcsábultam. Amikor felvételiztem a színire, ugyanúgy ijesztőnek találtam a színészettel járó életmódot, de ezt felülírta a vágy, hogy ennek az izgalmas világnak a részese lehessek. El akartam merülni benne. Felvételt nyertem a színire, Salat Lehel osztályába,  de ezzel a filozófiatanulmányaimnak búcsút kellett intenem. Lehet, hogy be tudtam volna fejezni párhuzamosan, de én határozottan teljesítményorientált ember vagyok, képtelen arra, hogy félgőzzel vagy félvállról végezzek valamit. 

– Az egyetem elvégzése után a kolozsvári színházhoz szerződtél, de számos kollaborációd volt más társulatokkal is.

– Igen. Több éven át tartó szoros együttműködésem volt a sepsiszentgyörgyi M Studióval, amely Uray Péter kezdeményezésére abból az osztályból alakult, amelyben végeztem. Az M Studió első előadásában, a Dokkban (Woyzeck) Marie-t játszottam. Nagyon izgalmas előadás volt. Később a szintén Uray által rendezett Hamletben Ophéliát alakítottam, majd Mihai Măniuţiu Othellójában Desdemonát. Uray Péterrel dolgoztam a kolozsvári Nemzeti Színházban is, román nyelvű Shakespeare-vígjátékban, az Ahogy tetszikben. Ezeken kívül még két független színházi előadásban vettem rész: tíz évvel ezelőtt szobaszínházi előadás formájában mutattuk be Lars Norén Démonok című drámáját. Nekem talán az volt benne a legizgalmasabb, hogy a háziak állandó élettere vált az előadás világává, olyan réteget adott hozzá, ami, szerintem, díszlettel soha nem valósítható meg. Mert annak a térnek reális múltja és súlya volt. Alkalmanként körülbelül 15 néző vehetett részt ezeken a testközelben játszott előadásokon. Több mint egy évig játszottuk ezt a Răzvan Mureşan által rendezett drámát, ami nem kis megpróbáltatás volt, tekintve, hogy az előadásban részt vevő színészek, akárcsak jómagam, szerződve voltak valamelyik kőszínházhoz. Számomra külön kihívást jelentett az is, hogy román nyelven játszottam. A másik független projekt, amiben részt vettem, a Matei Vişniec Bohóc kerestetik című drámája volt, szintén román nyelven. 

– Volt egy nagyon kedves, egyéni előadásod is Mindenke és a varázsdoboz címmel.

– Az volt a magiszteri vizsgaelőadásom. Palocsay Katával közösen hoztuk létre ezt a bábos elemeket színpadi mozgással ötvöző játékot. Kata ajánlotta a zenét, ami aztán elég nagy hatással volt az előadás további alakulására. Ahhoz a projekthez sok segítséget és támogatást kaptam Katától, Forró Ágitól, Hatházi Andrástól. Szerettem az előadást, mert bár egyszerű volt, szép színes világot teremtett, sok apró kellékkel. A játékba meglepetések voltak beleépítve, aminek a gyerekek nagyon örültek. 

– A színpadon eltöltött húsz évadod repertoárjából meg tudnál nevezni egy olyan szerepet, vagy előadást, amely kiemelt módon a szívedhez nőtt, amelyet nagyon a magadénak érzel?

– Lehetetelen. Mindegyiket magaménak érzem, mert az enyémek voltak. Vannak nagyobb horderejű szerepek, amelyekkel megkínlódtam, és ezekért a kihívásokért kifejezetten hálás vagyok. És vannak szerepek, amelyeket így vagy úgy megformáltam: néha jól, néha középszerűen. És szerintem ez így van rendben.  Mindegyik színházi munkámhoz teljes odaadással viszonyultam, és a lehetőségeimhez mérten a legtöbbet nyújtottam. Azért említek néhányat: a Mihai Măniuţiu által rendezett Énekek éneke óriási találkozás volt a saját félelmeimmel és emiatt nagy lépés az életemben a szabadság irányába. Igazi nagy színpadi lecke volt számomra a Csehov Ványa bácsi (rendező: Andrei Şerban) című darabjában Jelena szerepe. De fantasztikus színészi kihívás A velencei kalmárban (rendező: Tompa Gábor) egy nagyjelenet erejéig férfit alakítani, vagy megtalálni az előadás formanyelvét, mint a Dokkban, vagy kisebb szerepből figyelni a Születésnap alkotói folyamatát és Robert Woodruff sziporkázó jelenlétét rendezés közben. És folytathatnám a sort.

– A jelenleg futó előadások közül az Elektrában Klütaimnésztrát, a férjgyilkos, férfifaló, kegyetlen királynőt, míg a Rokonokban Linát, a kiszolgáltatott, csupán a férje árnyékában létező asszony szerepét alakítod. A női lét két végpontja talán ez a két karakter. 

– Én nőként nem látom őket ennyire különbözőnek. Biztosan azért, mert bennem találkoznak. Szerintem mindketten az élet mellett kötelezték el magukat más-más módon. Megpróbálják kihozni az adott helyzetből a maximumot és kialakítani egy élhető életet. Ez persze a belső nézőpont.

– Nemcsak nagyszerű, sokoldalú színészként, de koreográfusként, mozgáskoordinátorként is ismert vagy a színházi szakmában, illetve színpadi mozgást tanítasz a kolozsvári Színművészeti Egyetemen.

– Csak azért neveznek, nevezem magam olykor koreográfusnak, mert nem tudom pontosan meghatározni azt a tevékenységet, ami leginkább a színpadi mozgással kapcsolatos. Nagyon izgalmasnak találom, hogy mi történik a színpadon még mielőtt a színész megszólal (ha egyáltalán megszólal), és hogy mindez milyen viszonyba tud kerülni a szöveggel, amennyiben van szöveg. Igazából nem tudom honnan van bennem ez a tánc és a mozgás iránti vonzalom. Mindig is nagyon jó kapcsolatban voltam a testemmel. Gyerekként sokat voltam a szabadban és sokat dolgoztam a szüleim mellett, akik nekifogtak házat építeni, és ebben a munkában mi, gyerekek is részt vállaltunk. Számomra, gyermekként, élvezet volt ez a fajta közös fizikai munka, legyen az kőcipelés vagy homokszitálás. Emlékszem, tizenkét évesen nagyon büszke voltam magamra, hogy apám jobbkeze lehetek a falrakásban. Szóval otthonosan mozgok a fizikai világban. Aztán a színin nyilván ez más irányt vett, de szerintem az alapja ugyanaz. 

A színházi mozgás technikai alapjaival az Uray Péter által kidolgozott mozgásrendszeren keresztül találkoztam. Péter nagyszerű pedagógus, rendezőként pedig sok kísérletezésre ad lehetőséget a színésznek. A tőle tanult alapokra építkezve az évek során workshopokon képeztem tovább magam. Az egyetemen a diákjaimnak a testi kifejezés képzése és színpadi tánc elnevezésű tárgy keretében Uray rendszere számomra a kiindulópont, ahhoz kapcsolok új, kreatív feladatokat az éppen aktuális csoport igényeihez igazodva. Olyan fizikális képzést próbálok nyújtani az óráimon, amely a tanárkollégák által tanított gyakorlatokhoz szervesen kapcsolódik. Azt szeretném elérni, hogy igazán jó kapcsolatot tudjanak kiépíteni a környezetükkel és saját testükkel, szeretnék az általam javasolt tevékenységekkel hozzájárulni a kinesztetikus intelligenciájuk fejlesztéséhez, amely, szerintem kiemelten fontos ebben a szakmában. 

– Tíz évvel ezelőtt, a férjeddel, Köllő Csongor színművésszel közösen hoztátok létre és azóta működtetitek a Shoshin Színházi Egyesületet. Mit fed ez a távol-keleti hangzású elnevezés?

– A Shoshin Színházi Egyesület létrehozását az a cél vezérelte, hogy teret hozzunk létre olyan tevékenységeknek, amelyek szerintünk elengedhetetlenek a mi kulturális közegünkben. A workshopok például a színészeknek egyrészt továbbképzésként szolgálnak, ugyanakkor olyan kreatív felületet biztosítanak, amelyben lehetséges a kísérletezés és a feltöltődés. Másik tevékenységi irány a Shoshin életében a civilek és szakmabeliek találkoztatása különböző kreatív munkákban. Sok helyi és nemzetközi együttműködésünk volt az elmúlt tíz év alatt, amelyekben izgalmas szempontokkal és művészi felvetésekkel találkoztunk. Olykor előadások is születnek, de nem mondhatom, hogy a Shoshin fő vonala és célja színházi produkciók létrehozása lenne. A Shoshin kifejezést a zen buddhizmusból kölcsönöztük, szabad fordításban azt jelenti: „a kezdő elméje”. Arra a perspektívára utal, amely szerintünk a színház lételeme: a kérdezés és a rácsodálkozás. Ez „a kezdő elméje” teszi lehetővé számunkra, hogy ne vegyük a dolgokat mindig egyértelműnek és magától értetődőnek, hogy merjünk újra kérdezni, és válaszokat újrafogalmazni.

Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház / Bíró István

Borítókép: Tompa Réka