Márton Áron püspökről forgatnak filmet
1.
Egy történet rejtett szálainak különös jelentőségét csak azok ismerik fel, akik a dolgok színét és fonákját egyaránt megértik. A szövet mintázatát mindig az ügyeskezű asszonyok műgondja határozza meg, tartószálak nélkül azonban szétesne minden, és nem maradna más, csak az illúzió. Legyen az beregi szőttes vagy balinéz ikat, a szőttes színe és fonákja egyaránt rengeteg információt hordoz, ugyanakkor mesterségbeli tudásról árulkodik. Ilyesmik járnak a fejemben, miközben a kolozsvári Szent Mihály-templom tiritarka zsibongását filmes vezényszavak tagolják jelenetekre: forog a Márton Áron-film. Közösségi kezdeményezésnek indult és közösségi élmény kíván maradni, a forgatókönyv írója ebből jottányit sem enged, ám azt mindenki tudja, aki a beleártotta magát, hogy kegyes témákban sem lehet a szecskavágást megúszni. A közhiedelemmel ellentétben, amely az ördögöt lopta be a szájhagyományba, nem árt tudni, hogy a Jóisten is mindig a részletekben lakozik, például egy mustármagban, és ime: a nevét viselő egyesület révén ez most a kezdeményezés hite, márkája, pedigréje lett. Hogyan sikerült összerakni a sok apró fogaskereket, hogy a gépezet működésbe lendüljön, fogalmam sincs. Pénz kell hozzá, bátorság, türelem, kitartás, kreativitás – no meg az a sok gyakorlott kéz, amely a tartószálakat elegyengeti a szövőszéken. Nézem a sekrestye melegében a szentélyből kimenekített bútorzat fölé magasodó faragott feszületet: van-e pompásabb indok az alázatra, mint az, hogy a Megváltó ideig-óráig átadja helyét a csodának, amely épp most van születőben?
Csoportkép hölgyekkel: Molnár Margit, Székely Melinda, Laczkó Vass Róbert, Illyés Brigitta
2.
A Szent Mihály-templom gótikus boltozata misztikus homályba burkolózik. Majdnem katedrálist írtam, bár itt, Kolozsváron ezt az építészeti csodát nem szokás katedrálisként emlegetni. Pedig megérdemelné: jelentéstartalma szerint az “ecclesia cathedralis” az egyházmegye azon temploma, ahol a püspök trónja található. Ma már kevesen tudják, hogy az Erdélyben páratlan formavilágú és színvonalú reneszánsz sekrestyeajtó tőszomszédságában egy neogótikus püspöki trón foglal helyet: innen osztott áldást Erdély újdonsült püspöke, Márton Áron 1938. február 12-én. Többek között ez indokolta a sietséget is, amivel az impozáns templomhajót telefüstölték. A templom egykori plébánosának püspökké szentelése után is misszós terepe volt a kolozsvári szószék, bár ő maga Gyulafehérváron ragadt a nyája maradékával. A hívó szóra most vasárnapi ünnepélyességben összesereglett kolozsvári polgárság – a statisztéria – talán végig sem gondolta igazán, milyen lélekcserélő mozzanathoz forgatták vissza általuk az idő kerekét. Katonás fegyelemmel és pontossággal próbálnak megfelelni a vezényszavaknak, és mit sem sejtő áhitattal bámulják a barokk szószékben tüsténkedő gyártásvezetőt, mintha csak Márton Áront látnák-hallanák. Cseppek ők abban a háborgó történelmi tengerben, amely egykor elmosta az emberség és az embertelenség éles határvonalát. A misztikus ködfüggönyön úgy törnek át a reflektorfény sugarai, mint ahogy a Szentlélek árad ki Csíksomlyón egy borongós pünkösdi nagymisén. Ha szó szerint így nem is hangzik el, egyetlen éles gondolat lobog az emberek feje felett: „Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer éves munkájának nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát.” Drámai erejű beszéde szemünk előtt növeszti Márton Áront a Világ Igazává.
Mundérban: Marosán Csaba
3.
Fura figurák népesítik be a templomkertet, ahol Bocskay Vince Márton Áron-szobrát egy jobb sorsra érdemes növendék fenyővel pixelezték ki a történelmi képből. A forgatási szünetben békés egyetértésben költik el aznapi ebédjüket a frissen bodorított kolozsvári polgárlányok és a püspökszentelésre kiborotválkozott főpapi méltóságok. A nyugati főkapuval szemben kora-nyári lazasággal bámészkodnak a kávézók teraszán ücsörgők. Ők egyelőre csak annyit látnak a nagy sürgölődésből, amennyit a jelmezeikben lófráló színészek vagy statiszták a sűrűn kattogó fényképezőgépek előtt megmutatnak: a lelkesedést, hogy részesei lehetnek a csodának, amelyben jól megférnek egymással a dalmatikába bújtatott református legények a ropogós rokolyákban illegő-billegő domokosi lányokkal. Itt még a feszes tartású német katontisztnek is nagy becsülete van, hiszen az összképhez ő is nélkülözhetetlen. Ki gondolta volna, hogy a filmfrogatás idegpróbáló mozzanatain ilyen könnyedén át lehet lendülni? Bodolai Balázson, aki Márton Áron szerepét vállalta, már meglátszik a feladat súlya: végülis egy katedrálist cipel a vállán, és hát a jóég tudja, hogyan kell emberkatedrálist játszani. Jómagam a görgényszentimrén született Deutsek-Pásztai Géza jogászdoktor jelmezébe bújtam, akivel – bár meggyőződéses szociáldemokrata és antifasiszta mozgalmár volt – a Márton Áron-per egyik vádlottjaként bánt el kegyetlenül a népi demokrácia. Bolyais jogásztanár volt ő is, azon szomorú erdélyi sorsok egyike az övé, amely a közéletben kezdődik és a teljes kisemmizettségen át vezet a Házsongárd egyik szerény síremlékéig. Nem tudni, milyen volt a fizikuma – nekem legalábbis nem sikerült felkutatnom a vonásait – bár kötve hiszem, hogy ne őriznének róla legalább egy fotográfiát valamelyik egyetemi archívumban.
4. A neheze mégis ezután következik. Márton Áron életművének hatalmas irodalma van, amelyen a forgatókönyv írója minden bizonnyal átrágta magát. Monumentalitással kell tehát küzdenie annak, aki az embert szeretné vászonra vinni. Ha nekem kellene kikaparnom a gesztenyét a tűzből, minden bizonnyal a boldoggá avatási peranyag tanúságtételei között kutakodnék, erre azonban se mód, sem idő nem lehet. Azon azonban komolyan el kellene gondolkodnunk, hogy a magyar filmgyártás hogyan kerülhette meg ezt a monumentális témát, amelynek minden mozzanata felér egy nemzeti hitvallással.
