Pont mint abban a dilis Ember, ne mérgelődj! játékban, amely őrületbe kergetett már néhányunkat zsenge gyermekkorunkban! Araszolsz kitartóan a kis színes figuráiddal, hogy minél hamarabb révbe érj, aztán ha az ellenfél szerencséje úgy hozza, bármikor kipöckölhet a futamból, hiába vagy a finishnél, kezdheted elölről. Lehet, hogy első alkalommal felborítod az asztalt, de így, harminc év távlatából azt látni, az említett társasjátéknak kemény nevelő hatása volt a különböző nemzedékekre: nincs harag, frate, nekilódulunk megint! És mivel a szerencse forgandó, jöhet még a liberálisokra is dér! – tehetjük hozzá reménykedve.
Ami a közembert illeti, az viszont azért nem mérgelődik már, mivel egyszerűen nem érti ezt az egész játszmát. A fonalat elvesztette valahol a Dăncilă-kormány idején. Mert hogy van az, hogy a liberálisok megbuktatták a PSD-t, néhány hónap múltán viszont Orbanék saját menesztésükön mesterkednek? Ha ennyire akarja Ludovic az előrehozott választást, miért nem mond le? Miért nyújt be a PSD bizalmatlansági indítványt, ha nem érdeke, hogy korábban megtartsák a parlamenti választásokat? Úgy tűnik, az A, B… X forgatókönyvek közül a provokációs változat lép érvénybe. Orbanék felelősséget vállalnak a választási törvényért, visszaállítva a kétfordulós polgármester-választást, ami ellenkezik az RMDSZ és a PSD érdekeivel, ezzel arra kényszerítve őket, hogy bizalmatlansági indítványt nyújtsanak be. Innen kétesélyes a játék: ha az átmegy, a törvénymódosítás esik, de a kormány megbukik, innen pedig egyenes út vezet az előrehozott parlamenti választásokhoz, amin a PNL várhatóan nagyot kaszál, a PSD nem. Ha nem megy át, marad a kétfordulós polgármester-választás, ami az önkormányzati választásokon jelent előnyt a PNL-nek, de a PSD-nek és az RMDSZ-nek (mint járulékos áldozatnak) veszteség. A PNL számára, ha úgy vesszük, ez win-win helyzet, bármit is dob.
Mindez persze még azért módosulhat itt-ott: az sem kizárt, hogy nem megy át a bizalmatlansági indítvány, a kormánynak tehát mégis le kell mondania az előrehozott választásokért cserébe. (Ha még mindig annyira akarja.) A lemondástól vélhetően azért ódzkodik Orban, mert eléggé imázsromboló (elsősorban az ő imázsáról van szó), másrészt akkor nem ő marad az ügyvezető kormány élén a választásokig, hanem a kabinet valamelyik tagját jelöli ki erre Iohannis (ami szintén nincs Orban ínyére). Még egy lehetőség: mi van, ha megbukik az Orban-kormány, de a következőt, mert muszáj következőt jelölni, csak azért is megszavazza az a parlament, ahol a PSD-sek még mindig dominálnak? Kezdődik az egész bohóckodás elölről? Még meddig?
Bármilyen vadul is alakuljon a következő félév a román politikában, azért csak kell lennie valahol egy határnak, ami alá nem szabad zülleni. Az RMDSZ–PNL-szerződés ily cinikus felrúgása mélyen alatta van ennek, még akkor is, ha a társadalom politikában jártas részének ez szinte természetes. Ha arra gondolok, hogy a mostani nagy nyüzsgés célja, hogy ez a PNL kerüljön többségbe az új törvényhozásban, az önkormányzatokban, hogy ismét ők alakíthassanak kormányt és – hab a tortán –, az államfő is a liberálisok köréből vétetett… Csak úgy kérdem, harag ne legyen belőle, de vajon nem árt meg nekünk hirtelen enynyi „stabilitás”?
