Angela Merkel és Martin Schulz (az európai Parlament éléről kezdetben lehengerlően, újabban egyre kevésbé diadalmasan a német politikába visszatért szociáldemokrata leader) egyszerűen nem találnak egymáson fogást. Kettejük tévévitájára a német sajtó hetek óta készül, a vita vasárnap be is fog következni. A gond csak az, hogy gyakorlatilag nincs miről vitatkozniuk. Ha egyikük mond valamit, azt a másik némileg különböző megfogalmazásban, de tartalmilag változatlanul megismétli. Ma már Schulz van a nehezebb helyzetben, támadnia kellene, valahogyan ki kell billentenie Merkelt lelki egyensúlyából. Ő alkatilag is erre – azaz agresszivitásra – termett. Egy nővel azonban politikailag nem korrekt durváskodni, az efféle – egy politikailag kínosan korrekt Németországban – nagyon visszaüthetne. (Schulz manapság bizonyosan Orbán Viktorról álmodozik.) A helyzetet csak súlyosbítja, hogy Merkel maga a bronzba öntött nyugalom. Őt gyakorlatilag lehetetlen bármiből is kibillenteni. (Bár igaz, ami igaz, Orbánt sem nagyon lehetett.)
Annál kevésbé, mert közte és Merkel közt gyakorlatilag nincs semmi lényeges különbség. Azaz: a jobb és a baloldali ideológia Németországban alig különbözik. Hogy Crouch egy későbbi könyvének címével jellemezzem a helyzetet, mindkettő A neoliberalizmus különös továbbélésének (angolul The Stragnge Non-Death of Neoliberalism) jegyében „ideologizál”. Így azonban markáns különbségek, azaz valamiféle politika, mely a valódi ideológiák vetélkedésén, vitáján, alternatív társadalomképein alapulhatna, nem is létezhet.
Így aztán mindketten kínban vannak. Úgy kellene egymást legyőzniük, hogy gyakorlatilag nincs köztük semmi különbség.
Azaz mégiscsak van. Merkel nyolc éve gyakorolja a hatalmat. Az I. és a II. Világháborúba csúfosan belebukott Németország az Európai Unió és annak legfontosabb fegyvere, az euró révén ma Európa megkérdőjelezhetetlenül domináns hatalma. (Vilmos császár álma, ha fájdalmas vargabetűkkel is, végül mégiscsak teljesülni látszik…) Ez persze nem Merkel érdeme. De Merkel az, aki uralmának nyolc esztendeje alatt a – nagy elődöknek, főként a nemrégen elhalálozott Helmuth Kohlnak köszönhetően létrejött – státuszt anyaoroszlánként védelmezte. Az ár – amint arra az egyik legjelentősebb német közgazdász, Heiner Flassbeck, a Szövetségi Pénzügyminisztérium egykori államtitkára, majd az ENSZ Világkereskedelmi és Fejlesztési Szervezetének főközgazdásza A válság tíz mítosza című 2012-ben (azaz jóval a görög válság előtt) megjelent könyvében figyelmeztetett – az európai gazdaság csődbe juttatása. Németország ugyanis – Flassbeck szerint – überelhetetlen gazdasági versenyelőnyét – a gazdaság magas termelékenységét messze túlhaladóan – a német bérek (nyilván viszonylagos) alacsonyan tartásának köszönheti. Németország – minden hivatalos statisztika szerint – virul, de közben a német munkavállalók, a helyhatóságok és főként a nyugdíjasok fokozatosan tönkremennek. Mindez persze tényleg viszonylagos, hiszen – ha a nyugdíját nézzük – még egy német nyugdíjas is jobban élhetne, mint egy magyar vagy román. Csakhogy számára a lakhatás, s a munkavállalók számára az oktatás, az egészségügy is jóval drágább, mint minálunk. Valójában csupán a német cégek gazdagodnak, csakhogy ez tündöklés még az ő szempontjukból sem túlságosan felhőtlen, hiszen miközben olcsó, és ki vitathatná, jó minőségű áruikkal sorra lenyúlják az európai piacokat, csődbe juttatják a helyi gazdaságot. Emiatt azonban ahhoz, hogy áruikat értékesíthessék, mértéktelen nyereségeikből kénytelenek eladósítani a szóban forgó, azaz a dél- és kelet-európai államokat. Ami végül (hiszen az adósságok sem nőhetnek az égig) mégiscsak a fizetőképes kereslet elapadásához, piacvesztéshez, s következésként a német ipar súlyos visszaeséséhez vezethet.
Hogy egy minket közvetlenül is érintő – szerfelett beszédes – példát is említsek, Románia Európa legdinamikusabban fejlődő állama, csakhogy fejlődésünk legfontosabb mutatószáma a fogyasztáson alapul. S hogy a fogyasztás düböröghessen, hazánknak csak az idei év első hat hónapjában 19 milliárd eurós adósságot kellett felhalmoznia (Digi24).
A görögök is voltak már efféle éltanulók. S tudjuk, hová jutottak. Ma már, akárcsak a szintén nyakig eladósodott olaszok, a migránsok tártkeblű befogadásával próbálják elnyerni a Merkel-mama által uralt Európai Unió jóindulatát abban a reményben, hogy a németek majd kihúzzák őket a bajból. De hogyan? – teszi fel a kérdést Flassbeck már 2012-ben. Ha a piacok befuccsolnak, az Európai Bank s implicite a németek által táplált fizetőképes kereslet is elapad.
Flassbeck kérdései a kampányban „ismeretlenek”. A német gazdaság dübörög. Hogy meddig? Ezt szóba sem szabad hozni. A szinte kopírpapírral készült vetélytársak számára ezek a kérdések nem léteznek, mert nem létezhetnek.
A választók meg nem Flassbecket olvassák, hanem a szintén kopírpapírral nyomtatott napisajtót. A posztdemokrácia és -politika már régen nem a társadalom lényegi kérdéseiről szól. A válságról válságra szédelgő világban a választót egyetlen dolog érdekli: csak semmi ne változzon! (Azaz: „Csak rosszabb ne legyen!”).
Így aztán Merkel – a tőle szinte semmiben nem különböző Schulzot – bizonyosan maga mögé utasíthatja.
Hogy mi lesz azután? Bizonyára marad a mohó hit, hogy mégiscsak maradhat minden a régiben…
