Merthogy mit is jelent voltaképpen a vírusjárvány, épp a napokban kezd kiderülni.
Nem pusztán emberéletekről van szó. Azok elvesztése is rettenetes. (Ez az állítás az én számból talán az átlagosnál hitelesebben is hangozhat, hiszen számomra – koromnál fogva – a fertőzés szinte már a biztos halált jelentené.)
Mégis azt kell mondanom: van ennél súlyosabb is.
Kolozsváron jártamban-keltemben lehetőségem volt tapasztalni, hogy – József Attilával szólva – a járvány okozta stressz hatása alatt a kultúra úgy hull le rólunk, mint ruha másról a boldog szerelemben. Mind idegesebbek, ingerültebbek, kíméletlenebbek vagyunk.
Látnom adatott, hogy egyik szupermarketünkben két csomag kukoricalisztért szinte már hajba kapnak az emberek. S mintha visszatérnének a régi reflexek is. Jó ideje úgy tűnt, hogy a magyar beszéd nem bántja román honfitársainkat. Föl sem kapják rá a fejüket. De ha egy csomag lisztről van szó, már rögtön fontossá válik, hogy aki érte nyúl, korábban milyen nyelven beszélt a feleségével.
Ez is rettenetes. Bár aligha csodálkozhatunk rajta. A középkor nagy pestisjárványainak kutatói vagy akár a szóban forgó korokat felidéző szépírók is az úgynevezett barbarizáció nyilvánvaló tüneteit regisztrálják és regisztrálták.
Minderre manapság még az – azóta szinte már ideológiai járvánnyá súlyosbodott – individualizmus is rátesz egy jókora lapáttal. Senki más nem számít, csak én. Csak én ne kerüljek veszélybe. Én. Én. Én.
Még a családom sem igazán számít. Hiszen ha sikerül életben maradnom, alapíthatok másikat. Nélkülem azonban megszűnik a világmindenség. A másik ember csak akadály abban, hogy önnön érdekeimet, vágyaimat, igényeimet kielégítsem.
Mindenfelől ömlenek az aggasztó hírek. De meglepni aligha lephetnek meg. A közösségeknek a mai globalizált világban mind kevesebb az ázsiójuk. Egyre több ember véli úgy, hogy szabadon csereberélhetjük családjainkat (beleértve férjeket, feleségeket, gyerekeket). De a lakóhely sem egy életre szól. S az államok egy jelentős részének fiataljai (hellyel-közzel több, vagy jóval több mint a lakosság fele) más, gazdagabb államokban képzeli el a jövőjét. A déli országokban (ezek egy része még államnak is nehezen nevezhető) hatalmas embertömegek kelnek útra, hogy északon keressenek maguknak kedvezőbb életfeltételeket. Így aztán ők maguk is csak növelik a veszélyt. Akadálytalanul hordhatják szét világ szerint tova – magát a fertőzést is. Főként, ha nyitva állnak a határok is. Talán az sem véletlen, hogy Európában azt az Itáliát árasztotta el elsőként a ragály, amelynek kormánya deklaratíve is szélesre tárta határait.
Igaz, a pozitív jelek is Itáliából érkeznek. Az olaszok nemzeti szolidaritását a járvány mintha nem megtörte, hanem – éppen ellenkezőleg – megerősítette volna. A karanténba szorult olasz városok polgárai, amint azt a tévében is láthattuk, a nap bizonyos óráiban lakásaik ablakaiból hálásán tapsolják meg azokat a mentőket, akik saját egészségük kockáztatásával a járvány kordában tartásában segédkeznek.
Úgy tűnik, a válságok nem a mindannyiunkban ott lappangó barbárságot hívják elő belőlünk, de jobbik énünket is megszólítják.Szükségünk is lesz rá, hiszen a mostani járvány csak puszta – igaz, ugyancsak morbid – közjáték egy jóval fenyegetőbbnek ígérkező tragédia – a környezeti válság – perspektívájában.
Úgy is mondhatnám, sokatmondó figyelmeztetés: ha nem leszünk képesek önmagunkra lelni, a barbárság újabb pusztításai következhetnek.
