T. Sz. Cs.
A régészettörténetírás története kicsit körben forgó fogalom: másról sem szól, mint történelmi perspektívában elemzi azt, hogyan írtak és írnak régészek és történészek a tudományuk történetéről vagy annak egy-egy rövid szakaszáról. Míg külföldön a régészettörténet már egy évszázada létező és könyvtárnyi irodalmat produkáló altudományág, addig a mi vidékünkön– csak az elmúlt fél évszázadban foglalkoztak behatóan - különösen Erdély régészettörténetével. Akadt persze néhány rövid, régészettörténeti megjegyzés már a XIX. században is: elég itt Torma Károly, az erdélyi régészet és Limes-kutatás úttörőjének szakirodalmi repertóriumára, bibliográfia-gyűjteményére gondolni, amely gyakorlatilag összegyűjtötte mindazt a régi, XVII-XIX. századi irodalmat, amelyben Daciaval foglalkoztak, igaz, ő még nem elemezte behatóan azt, hogyan és miért írtak elődei egy-egy kutatási témáról. Az erdélyi régészet, mint tudományág a XIX. század végén intézményesült az új kolozsvári egyetemen elindult régészet-oktatás révén, így értelemszerűen a századfordulón megszaporodnak a közlemények is. A Pósta Béla iskola néven elhíresült régészeti iskola Európa szerte híres régészettudományi műhelyt hozott létre. Akadt munkájuk bőven, így Pósta és társai még nem igazán fektettek hangsúlyt arra, hogy diszciplínájukat historiográfiai perspektívákban elemezzék. A helyzet akkor változott, amikor 1918 után az erdélyi magyar régészeti iskola gyakorlatilag megszűnt és a magyar régészek egy része, akik nem Szegedre mentek, hanem Kolozsváron maradtak, új témák, kutatások iránt kellett nézzenek. A régészettörténet, a múlt kutatásai iránti érdeklődés elsősorban a második világháború utáni időszakban lesz népszerű, hiszen egyike volt azoknak a témáknak, amelyeket magyar és szász kutatók is tudtak gyakorolni, egyrészt nyelvi készségeik, másrészt a levéltári források és a régi szakirodalom ismerete miatt. A régészettörténeti témák ebben az időszakban „ideológiamentes” kutatások voltak: egy-egy neves szász vagy egykori magyar nemes gyűjteményeiről, antikvár szokásairól szóltak, forráskiadásokkal foglalkoztak. Jakó Zsigmond összegyűjtötte például mindazt, amit a dák Sarmizegetusa Regia kutatástörténetéről tudni lehetett az 1960-as években, Bodor András összefoglalta röviden a római Dacia kutatásának történetét 1918-ig, Volker Wollmann pedig az erdélyi szász kutatók munkásságát és levelezését dolgozta fel. Akadt még néhány kisebb, nagyobb kutatás, amely egy-egy régi ásatást értelmezett újra, egy-egy régi numizmatikai gyűjteményt közölt szakszerűen vagy egy-egy kistelepülés (Szamosújvár, Torda) régészeti hagyományait foglalták össze. Ezek a főleg 1945 és 1990 között keletkezett régészettörténeti forráskiadások és újraértelmezések fontos lépései voltak a mostani régészettörténeti újhullámnak, amely az elmúlt időszakra jellemző.
Az 1990 utáni időszakból kiemelendő Vincze Zoltán munkássága, aki a Pósta Béla régészeti iskoláról végzett kutatásai és 2014-ben kiadott monumentális kötete révén új dimenziókba helyezte az erdélyi régészettörténeti kutatásokat. Vincze nagy kötetében nemcsak az 1899-1918 közötti időszak régészettörténeti forrásait adja közre, de részletesen elemzi a kor régészeinek jellemrajzát, kutatói életpályáját és szélesebb, magyarországi dimenziókba helyezi a korabeli erdélyi régészeti ásatásokat és régészeti szakirodalmat is. Ez a fajta holisztikus látásmód kissé tükrözi már az angolszász szakirodalom 1986 óta létező régészettörténeti tendenciát, amely mihozzánk csak most, ennek az újhullámnak köszönhetően kezd beszivárogni.
Nevezetesen, Bruce Trigger nagy opusáról van szó (B. Trigger, A history of archaeological thought, Cambridge, 1986), amelynek 1986-os megjelenése forradalmasította a régészettörténetet, mint altudományt, módszertant egyaránt. Triggert nem az érdekelte, hogy mit és kik írtak régészetről, tehát nem biográfiákat, régészek életútját foglalta össze vagy forrásokat adott ki régmúlt idők régészeinek életéről, ásatásairól és munkásságáról, hanem az a kérdés foglalkoztatta: miért úgy írtak régészetről? A miértre tette a hangsúlyt, vagyis ideológiai okokat keresett. Megnézte azt, hogy Európában a XVIII. század óta hogyan írtak régészek történelmet, milyen ideológiai irányzatok befolyásolták a múlt tárgyi hagyatékának történelemmé formálását. Trigger munkája az angolszász régészettudomány egyik fontos pillanatában keletkezett, amikor az 1970-es évek végén az ún. processzualista régészetet felváltja a Ian Hodder és társai által fémjelzett posztprocesszualista régészet. Ugyancsak ekkor bontakozik ki a processzualista régészet új irányzata, amelyet Colin Renfrew képvisel. Ezek a régészettudományban olyan szakaszok, amelyek az emberiség történetét a tárgyi hagyatékon keresztül próbálják értelmezni, úgy, hogy hisznek a társadalmi folyamatok tudományos úton történő megismerhetőségében (processzualisták), tagadják a teljes kép megismerhetőségét (posztprocesszualisták) vagy a társadalmi jelenségek mögötti, mélyebb, kognitív jelenségeket vizsgálják (új processzualisták).
Ezek a tudományos „lépések”, ha úgy tetszik, kimaradtak mifelénk. Az erdélyi – és úgy általában véve a Közép-Kelet európai – régészettudomány leragadt a Gustaf Kossinna féle etnicizáló, a tárgyakban etnikumokat, népeket, mi több „nemzeti identitásokat”, kultúrköröket látó XIX. század végi mentalitásnál. Míg Trigger és az angol régészettörténeti iskola hatására a nyugati szakirodalom sikeresen végigment egy megújhodáson és a régészettudomány tükörbe nézett és megváltoztatta önmagát, addig mifelénk ez a „tükörbe nézés” elmaradt.
A régészek mifelénk tucatszámra közlik egy-egy régészeti lelőhely gazdag tárgyi leletanyagát, katalógusokat, monográfiákat egy-egy helyszínről, amelyek rendszerint „lógnak a történelem levegőjében”, vagyis nincsenek történelmi perspektívákba helyezve, nem kapnak társadalomtörténeti értelmezést. Pedig egy tárgy önmagában még nem sokat beszél, még ha régészeti kontextusa is van: a tárgy egy természeti környezet része, ahol több száz másik tárggyal, az azokat elkészítő, használó és forgalmazó emberekkel állandó interakcióban van. A tárgyaknak ugyanakkor nagyon ritkán van kulturális és még ritkábban, etnikai jegye, sajátossága. Ezt az új, régészettudományi szemléletet tehát ideje lenne meghonosítani mifelénk is. Ebben segíthet a régészettörténeti kutatások új hulláma, amely az elmúlt időszakban már nemcsak a hagyományos utakat járja, hanem próbálja megérteni a miérteket, a „hogyan írtak régészetről” az elmúlt évszázadokban Erdélyben?
A centenáriumi hercehurca kiváló alkalom a romániai régészettudomány számára, hogy tükörbe nézzen: részletesen górcső alá vegye, hogyan és miért írtunk régészetről úgy, ahogy tettük azt 1918 óta? Milyen ideológiák, kapcsolatrendszerek irányítottak egy-egy régész tollát, miért lettek „divatosak” bizonyos témák és miért kerültek háttérbe mások, miért került a politika védelmébe egy-egy téma és miért lett persona non grata egy-egy régész?
Az ilyen jellegű tudományos kérdések talán segíthetik a romániai régészettudományt is abban, hogy őszintén szembenézzen módszereivel és végre, száz év után kilépjen Kossinna árnyékából, amely – ahogy megannyi más ideológiai fosszília – hasztalan teherként lebeg a hazai tudományosság vállán.
