VARGHA MIHÁLY
Sipos László nevével először Baász Imre életrajzában találkoztam. 1970–71-ben többször volt közös kiállításuk Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Művésztársak, barátok voltak. Az ebben a korszakban alkotott műveiken jól nyomon követhető a szellemi rokonság, különösen, ami a motívumhasználatot és a témaválasztást illeti. Barátok maradtak, de útjaik elváltak, Baász Imre Sepsiszentgyörgyre költözött, ott dolgozott, szervezett, vívta forradalmait. Sipos László a kincses városban, Tordán, majd Felvincen élt, de mindvégig Kolozsvár szellemi légkörében, ahogy ezt életrajzában többször is vallja.
Nevével, munkáival diákként az egyre keményedő diktatúra idején találkoztam. A 70-es és 80-as évek erdélyi művészeti életének egyik meghatározó egyénisége volt. Személyesen alig tíz éve ismerem, a Magyar Művészeti Akadémia gyűlésein, eseményein találkoztunk és tölthettünk több időt, beszélgetve, elmélkedve művészet és világ dolgairól. Úgy hallgattam és figyeltem, ahogy a tanítványok hallgatják a Mestert, szavaiból áradt az alázattal leélt élet bölcsessége, de nagyon érdekesen, humorral tudta oldani, ha úgynevezett „komoly témát” érintettünk.
Pályája kezdete és delelője a diktatúra időszakára esik. A 60-as években a proletkult letűnőben volt és a rendszer abroncsain, résein beszűrődött némi fény. Tiltott, tűrt, támogatott kategóriák voltak érvényben a szellemi élet minden területén, így a képzőművészetben is. Sipos László azon alkotók sorába tartozott, akik nemcsak, hogy nem törleszkedtek a hatalomhoz, hanem műveiken keresztül megpróbáltak ellenállni az embertelen rendszer körülményei között. Egyedi képi világa kódolt üzenetként működött: megpróbálta a befogadót ráébreszteni a mélyebb valóságra, a diktatúra bornírtságára, egyszersmind az ember egyetemes létbevetettségére és kiszolgáltatottságára.
Olyan korszak volt ez, amikor egy Farkas Árpád-vers, egy Bodor Ádám-novella, egy Baász Imre- vagy Sipos László-mű elgondolkodtatva, provokálva kérdéseket intézett hozzánk, a kor tanúihoz, de a nyugtalanító kérdések valahogy reményt is ébresztettek a lelkünkben. Lehet, hogy ez a mozzanat művész és befogadó között nem volt több mint cinkos összekacsintás, diákcsíny, de ez akkor a szellemi túlélést jelentette: még sincs minden veszve?
Sipos László szokatlan képzettársításokra alapozott eszköztára és nyugtalanító szimbólumrendszere által a legtöbbet tette, amit a szellem embere akkor tehetett: figyelmeztetett, gondolkodásra, reagálásra késztetett, ébren tartotta a lelkiismeretet, védte az emberi törékenységet. Ő nem akart nagyon a hatalom szeme előtt lenni, mert tudta, hogy a közszereplésnek nagy ára van. Tanárként, könyvillusztrátorként, bábművészként dolgozott Tordán, Felvincen, hogy művészetét megőrizze tisztának és szabadnak.
Művészetének ezt a tisztaságát és szabadságát mentette át a rendszerváltás utánra is. Vidéki magányában kitartóan és következetesen építette életművét. Vívódó művésztípus. Katalógusaiban nyomon követhető, hogy munkáinak készülési időszaka csak ritkán egy év. Olyan képei is vannak, amelyeken 5-10 éven át dolgozott. Festmények, rajzok, ritkábban objektek, kollázsok, asszamblázsok jelölik az utat, amelyet a Mester bejárt.
Számomra – fiatalabb kolléga számára – fontos, amit Sipos László egy katalógus előszavában vall, idézem: „Az emberről mesélek magamon keresztül, az emberhez szólva, a múlt vállalásával jutva el a mához. Amit szeretnék: munkáim révén felfedeztetni a szépet és gondolkodtatva gyönyörködtetni.”
Búcsúzik a Magyar Művészeti Akadémia és a Barabás Miklós Céh tagsága, Erdély művész-társadalma.
Búcsúzunk egy nagyszerű embertől, egy jó baráttól, aki humorával, kedvességével, szellemességével mindig elbűvölt bennünket, kortársait.
László, barátunk, nyugodj békében!
(Borítókép: Részlet Sipos László 1971-es Elmúlás című munkájából)
