A helyzet azonban – bármennyire is nevetségesnek tűnik – sajnos nem az. Hogy épp a magyarok váltak „bűnbakká”, ukrán nézőpontból ugyanis tragikusan komoly. Magyar nemzettársainknál alkalmasabb bűnbakot aligha találhattak volna. A románok, a lengyelek, a bolgárok erre a szerepre nem igazán alkalmasak. Ahogyan végső fokon még az oroszok sem. Nem csak azért, mert a Nagy Oroszhon áll mögöttük, hanem azért sem, mert az ukrán Parlament tagjainak közel fele ma is orosz nyelven beszél. Az oroszok kriminalizálása – a Nyugat masszív támogatása miatt is – lerágott csont.
A kommunista diktatúra fogalma Nyugaton össze sem hasonlítható a fasisztáéval. A nyugati államok azon túl, hogy a nyugati értelmiség jelentős része a generalisszimus hívei közé tartozott, s a szocializmus (szociáldemokrácia gyanánt) Nyugaton ma is comme il faut-nak számít, a fasizmus tetteit továbbra is (magtától értetődően egyébként) a világtörténelmi bűntettek sorában tartja nyilván. Még a Sztálin által kiváltott több milliós áldozatot követelő 1933-as ukrán éhínség (a zsidó- vagy örményellenes népirtásokkal összevethető gaztett) ismeretében is. Arról nem is beszélve, hogy a Nyugat államai a II. világháborút is a szovjetek (implicite az oroszok) oldalán harcolták végig, az oroszok tehát a nyugati közvélemény szemében továbbra sem alkalmasak az igazi főgonosz megtestesítésére.
Van azonban Ukrajnában egy amúgy maroknyi népesség, mely „Hitler utolsó csatlósa” gyanánt vett részt a világháborúban. Ez a kisebbség tehát semmiféle rokonszenvre nem számíthat. Ráadásul Orbán Viktor az Európai Unióban a bevándorlás-ellenesség élharcosa gyanánt is masszív ellenszenvet „vívott ki” maga és nemzete számára.
Következésként az ukrán hatalomnak mindentől kell tartania, csak attól nem, hogy a Nyugat (a masszívan bevándorlásellenes Trump-féle Amerikát is beleértve) a magyarok mellett fog kiállni. Márpedig a „hősök” mindig azt ütik, akit kockázat nélkül lehet.
De van valami más is. A majdani eseményeket követően Ukrajnában – masszív amerikai támogatással – az ukrán „nacionalisták” jutottak hatalomra. Az amerikai titkosszolgálatokat a legkisebb mértékben sem zavarta, hogy ukrán szövetségesei nagyrészt a II. világháború ukrán hősének, Stefan Banderának a híveiből verbuválódtak. Bandera azonban nem csupán nacionalista volt (a nacionalizmus korántsem emberiségellenes vétek, a franciák, az angolok, a spanyolok is nacionalisták voltak, sőt a szó bizonyos értelmében ma is azok). Bandera egyenesen fasiszta volt. A Szovjetunió Hitler általi lerohanását követően ő vezette a német fasisztákkal kollaboráló Ukrán Nacionalisták Szervezetét, majd a szovjetellenes partizánokból verbuvált Ukrán Felkelő Hadsereget. Ezeknek a katonai szervezeteknek a parolája a „Dicsőség Ukrajnának – a hősöknek dicsőség”, a Majdanon zajló összecsapásokban is folyton harci jelszóként hangzott fel.
Sztálin szörnytetteit követően az ukrán nacionalizmus természetes reakció lett volna. A fasizmus viszont a szörnytettek által kiváltott reakcióként sem tekinthető természetesnek. Ennek ellenére az Ukrán Parlament a napokban elsöprő többséggel elfogadott egy törvényt, mely szerint az ukrán katonaság és rendőrség hivatalos üdvözlési formulája a „Dicsőség Ukrajnának – a hősöknek dicsőség”. Ezek után semmi kétség sem férhet hozzá, hogy a Nyugat által babusgatott ukrán hatalom ismét egyfajta, egyelőre még „emberarcú” fasizmusnál kötött ki. Olyan ez, mintha Orbán Viktor parlamentje megszavazná, hogy a magyar katonaság és rendőrség a „Kitartás, éljen Szálasi!” üdvözlést legalizálja. Ukrajnában ma már az efféle (szinte már égbekiáltó) önleleplezés is akadálytalanul kivitelezhető. Annak ellenére is, hogy Bandera szabadcsapatai a II. világháború alatt – szabályszerű etnikai tisztogatások keretében – több tízezer ukrajnai zsidót, lengyelt és oroszt végeztek ki. Izraelben, Lengyelországban és Oroszországban Bandera ma is háborús bűnösnek számít.
De hallott bárki is bármit az ukrajnai parlament megdöbbentő döntéséről?
Legfeljebb a német Die Welt olvasói értesülhettek róla. Érthető, hogy miért. A németeket joggal zavarhatja, hogy miközben ők továbbra is isszák Hitler bűntetteinek a levét, Ukrajna megengedheti magának, hogy Hitler egyik legelvetemültebb harcostársából nemzeti hőst fabrikáljon.
Közismert, hogy aki tilosban jár, saját bűneit veti mások szemére. A magyar fasizmus ódiumát magával hurcoló Magyarország, s implicite az ukrajnai magyar kisebbség voltaképpen ezért válhatott páratlanul alkalmassá a szélsőséges nacionalista szerepére. Nem gazdasági nagyhatalom, mint Németország, nem szenved amnéziában, mint a szintén európai nagyhatalom Olaszország. A fasiszta múlt felemlegetése persze fölösleges volt, s adott esetben kontraproduktívvá is válhatott volna. Ezért ukrán részről el sem hangzott. De: „se subințelege”, ahogyan román honfitársaink mondanák, akik maguk is nagy előszeretettel hivatkoztak rá. Ceaușescu alatt a jeles akadémikus, Constantin Daicoviciu egyik – az Egyetemiek Házában tartott szeánszán – úgy vélte, hogy a magyar fasizmus Szent Istvánnal (sic!) kezdődött. Korántsem véletlen, hogy a magyarok inkriminálása ellen Románia sem tiltakozik...
Ahogyan senki más sem. Amerikától az Európai Unióig, az Egyesült Nemzetek Szervezetéig és az emberi jogokért engesztelhetetlen harcot folytató Soros-alapítványokig.
Hát ez – Borbély Tamás alapvetőigazsága ellenére – bizony minden, csak nem nevetséges, mélységesen szomorú. Sőt siralmas is. És nem főként miattunk, magyarok miatt, inkább a fentebb említett intézmények miatt. Attól a politikai elittől ugyanis, melyet ezek az intézmények jelenítenek meg, nem csak mi, magyarok nem várhatunk semmi jót, sajnos a – talán – jobb sorsra érdemes emberiség sem.
