Erről szól A félreértés (Le Malentendu), Albert Camus 1943-ban írt színdarabja. Kemény valósággal szembesít. Szeretnénk vidámabbat, biztatóbbat, reménykeltőbbet látni. De hát a minket körbevevő világ maga sem kíméletes, nem is kifejezetten kegyes. A színpadon töményen jön szembe velünk mindaz, amit cseppenként, kortyonként naponta, hetente kénytelenek vagyunk lenyelni, vagy akár mi magunk cseppentjük mások poharába.
Camus az idegenség életérzését születésétől hordozta, Algériában született francia apa és katalán anya gyermekeként, felnőttként sikerült a vágyott, csodált Franciaországba költöznie, ahol azonban az idegenség érzése mellé az abszurd is csatlakozott. Filozófiája, amely nem annyira rendszeres és tételes, inkább irodalmi jellegű írásaiból bontakozik ki, kétféle embert ismer: az abszurdot (sziszüphoszi) és a lázadót (prométheuszi). Mindezeket A félreértés tartalmazza, a szerző ezt a darabot tartotta a rá legjellemzőbb írásának. Érdekessége, hogy a történet szó szerint egyezik azzal, amelyet az 1942-ben írt regény, a Közöny főhőse börtönbeli matraca alatt talált újságcikk leír.
A darab sivárságát még jobban érzékeljük, ha két klasszikus és kínálkozó párhuzamot idézünk fel: az antik görög tragédia, az Elektra főhősnője az évek múlva hazatérő öccsét, illetve a bibliai apa tékozló fiát hazatérésekor megismeri. Itt a hazatérő férfi szeretete és jó szándéka ellenére eleve elutasíttatik, hiszen húga és özvegy édesanyja abból él, hogy vendégeket fogad, majd meggyilkolja őket. A két nő lelke belefáradt, beleroppant e gyakorlatba: ez talán klasszikus sorstragédiának tekinthető, a jellemekbe bele van kódolva a szükségszerűen következő bukás. Mihai Măniuţiu rendező a bemutatót megelőző sajtótájékoztatón azonban úgy érvelt, a kereszténységben nincs tragédia, csak az antikvitásban. Kétségtelenül nincs se azonosulásérzés, se katarzis A félreértés kolozsvári előadásában. Kiürült lelkek vannak: az anya végletes fáradtsága mögött ugyan éppenhogy mozdulna valami nagyon gyenge ellenkezés, szembeszegülés, de olyan tétován, hogy lánya, Martha határozottsága azonnal leszereli, elhallgattatja. Martha lelkébe az elvágyódás égett bele olyannyira, hogy minden mást kiölt, őt a megölt férfi azonosítása sem rendíti meg, egyedül anyja elvesztése, annak öngyilkossága löki magát is a halál felé, amely ugyanolyan sivár és üres, mint a lelke. Ellenpontja Maria, a megölt testvér felesége, aki férjét is le akarta beszélni az abszurd kalandról, majd a nyers tényeket sógornője szájából hallva nem hiszi el a történetet, Martha szenvtelenségét egy ideig tréfának véli, nem tud elképzelni sem ilyen sivár érzelemmentességet. Maria imádkozik, és az eget ostromolja, ám az abszurd olyan mértékben elöntötte az élet minden lehetséges területét, hogy az ima visszhangtalanul visszahull. Ennyire megkeményedett, megkeseredett világban élni nem lehet.
A színpadkép pontosan érzékelteti ezt: tömör, szürke fal, amely várfal és börtönfal is lehet(ne), ha a fal kinyílik, a vendégfogadó szobája tárul elénk, amely azonban legkevésbé az otthonosság érzetét kelti, az ágy fölött csatornanyílásráccsal borítva, ahonnan aztán víz árad – nem a mindent elmosó és megtisztító eső, sokkal inkább az elnyeléssel fenyegető özönvíz. A jelmezek terén a fekete dominál, egyfajta földig érő egyenszoknya, kabát, Jan elüt szürke, elegáns öltönyében. Az ellenpont, Maria törékeny fehérje azonban kevés, hiszen Martha alakja megháromszorozódik. A fátyollal borított arcú fekete női alakok mint párkák, mint sivár, kiszáradt, kiégett, lelket vesztett pokolbeli lények vonulnak végig újra és újra a színpadon. A zene is reményvesztett, leginkább az öreg szolga hegedűje, ami arcának rezzenéstelenségével vetekedve érzékelteti a „nincs irgalom, nincs kegyelem” ítéletét.
Kali Andrea sokszínűen építi fel és mutatja meg a megfáradt, kiégett idős asszonyt, Imre Éva rezzenéstelen arca, élettelen szeme hihetetlen gyorsan tud változni, és a testén-agyán átfutó érzelmeket felvillantani. Ugyanakkor alteregói egy-egy mondatát ismétlik, emelik ki, míg keresztülsietnek a komor fallal határolt színpadon. Érzelmeket, érzéseket, életet ők nem hordoznak. Váta Lóránd arca maga a kiürült élet, az abszurd. Ebbe a világba a Mariát alakító Pethő Anikó hoz melegséget, érzést, hitet, szeretetet, és mutatja meg, hogy mindez kevés ahhoz, hogy e sivárságot élhetővé tegye. Bodolai Balázs a hazatérő tékozló fiú, aki titkon reméli, hogy őt is felismerik, és legalább a pénzéért tárt karokkal visszafogadják. Viszonylag sokat beszél, és mégsem mond semmit: a megnyílás, a kommunikáció képtelensége az ő drámája, ezért veszít.
Mindkét testvér elvágyódik. Jan, bár kiszabadult sivár otthonából, idegenben a megtalált boldogság, Maria sem elegendő, és visszatér. Martha folyton tengerpartra, forró homokba kívánkozik. Kommunikálni ő sem tud, érzésekről legkivált nem. Jan minden kísérletét már csírájában visszaveri. Az előadásban jól kivehető a két ellenpólus: anya és lánya sivár viszonya, férj és feleség eleven, lüktető szerelme.
Camus darabbeli világa kilátástalan, abszurd, az értelmet sehol, semmiben sem lehet benne fellelni. A félreértés lázadás a fátumként megélt sorsnak való megadás helyett. A néző leginkább világával, világunkkal szembesül és az azt irányító erőkkel, és továbbgondolhatja, eleve elrendelt tragédiaként könyveli el, vagy maga is lázad, morális igazságot keres.
Színpadi adaptáció: Mihai Măniuţiu, magyarra fordította: Horváth Andor. Az anya: Kali Andrea, Jan: Bodolai Balázs, Martha: Imre Éva, Martha 2: Györgyjakab Enikő, Martha 3: Vindis Andrea, Maria: Pethő Anikó, az öreg cseléd: Váta Lóránd. Rendező: Mihai Măniuţiu, díszlet: Adrian Damian, jelmeztervező: Luiza Enescu, zeneszerző: Mihai Dobre, rendezőasszisztens: Dávid Helga, díszlettervező asszisztens: Dariana Pau, előadásvezető: Zongor Réka.
