Száz év sport Kolozsváron… Az a sportanyag, ami Kolozsvárról létezik, már most óriási, ennek ellenére olyan személyiségek és sportok hiányoznak a százéves „fotóalbumból”, amelyeket feltétlenül pótolni kellene attól függetlenül, hogy éppen olimpiai vagy nem olimpiai sportágról és képviselőiről beszélünk. Ráadásul kiváló eredmények születtek például veterán világbajnokságokon is, s miután nehéz „kiegyezni” abban, hogy melyek a legreprezentatívabb sikerek a romániai magyar sport szempontjából, melyik például az a 100 mozzanat, amely meghatározta Kolozsvár elmúlt száz évének sportéletét, egyelőre szorítkozzunk arra, hogy tovább bővítsük azt az anyagot, amit most fel tudunk mutatni. „Ne csak arra figyeljenek, amit vetítek, hanem arra is, amit nem vetítek – észre fogják venni, hány olyan személyiség van, akiről egy fényképet sem fogunk látni, akiről az információnk ilyen szempontból hiányosak, és pótolni kellene a fényképet, de talán az illető életrajzát is” – fogalmazta ezt meg Killyéni András sporttörténész még a Kolozsvári Magyar Napok egyik rendezvényén, amelyen saját bevallása szerint „rettenetes szubjektív összeállításban” tárt a közönség elé 100 felvételt a kolozsvári sport százéves történetéből.
A most rendelkezésre álló fényképanyag bővítését szolgálja az Erdélyi Audiovizuális Archívum – Sapientia EMTE közreműködésével, Killyéni András bevonásával készülő sportfénykép-adatbázis: a birtokukba jutott hagyatékokat beszkennelik, és oly módon helyezik el, hogy az kutatható legyen a későbbi generációk számára is. Ugyanakkor mindazok a személyek, akik sportfényképekkel rendelkeznek, vagy akár csak kolozsvári sportos sikereket, sportolókat méltató régi újságkivágásokkal, behozhatják azokat munkanapokon 9–16 óra között a Szabadság szerkesztőségébe is, ahol lehetőség szerint igyekszünk azonnal, helyben beszkennelni őket és az eredetit visszaadni. Kedvcsinálóként, íme egy még szubjektívebb összeállítás a már meglévő korabeli fotókból – ezúton is köszönjük Killyéni Andrásnak, hogy rendelkezésünkre bocsátotta őket, a szükséges magyarázatok kíséretében.
A Kolozsvári Korcsolyázó Egylet elsőként veszíti el bázisát, amikor 1919-ben megtörténik a hatalomátvétel. Nagy hagyományokkal rendelkezett, teljes pénzét befektette a sétatéri pavilon felépítésébe. Magyarország második központja volt. Középen Somodi István, aki 1921-től harcol annak érdekében, hogy területet kapjanak a kétágú templom mögött. Azok a zseniális sportolók, akik innen kinőnek és meghatározzák a ’20-as, ’30-as, sőt ’40-es évek korcsolyázó egyletét, ezen a kis területen, gyerekekkel, felnőttekkel együtt készülnek fel, mert a sétatéri jeget csak nagy pénzért lehetett bérbe venni.
Egy másik igen érdekes egyénisége a Kolozsvári Atlétikai Clubnak Bíró György volt (a mellette álló Somodinak az atlétája). Amúgy kalapácsvető volt, és gyakran járt haza Székelykeresztúrra. Ahogy szépen, elegánsan fel volt öltözve, egyszer megállt a sportpálya mellett, és csak úgy beszólt a helyi keményfiúknak, hogy „Az is dobás, fiam? Én bal kézzel kétszer akkorát dobok, mint maguk…” Természetesen nagy felháborodás, behívták azonnal, beállt bemelegítés nélkül, és bal kézzel kétszer akkorát hajított. Ehhez tudni kell, hogy országos bajnok volt súlylökésben, amúgy meg balkezes volt…
A ’40-es évek egy másik érdekessége: a KAC báljai, amelyek az akkori sport- és társadalmi élet fénypontjai voltak. Ez volt az, ami összetartotta a kolozsvári magyarságot a ’20-as és ’30-as években is, itt lehetett együtt lenni, táncolni. Íme, a vívók egy sora…
Az Unitárius Kollégium tornaterme, bal oldalon László Gyula. Ő német származású volt – Lassel Gyula –, elvégezte előbb a filológiát, nyugati egyetemeken tanult, aztán hazajött, és bejelentette, hogy tornatanár szeretne lenni. Hozzá fűződik a napi 10 perces torna bevezetése a gyárakban, amit később átvettek, és teljesen kommunista jellegűvé tettek. Nagyon sok szakcikke volt; több mint 30 éven át tanított az Unitárius Kollégiumban, és a ’20-as, a 30-as évek igen komoly tornamozgalmának ő volt az egyik edzője, szakembere.
Az első és második világháború közötti kolozsvári sportélet csúcspontja, amikor 1934-ben Somodi István elutazik három atlétával a brassói országos bajnokságra, nyernek négy első helyet és három második helyet, és elnyerik a legjobb romániai egyesületnek járó díjat, amelyet maga a király, II. Károly ad át. Más, bukaresti csapatok 14-16 atlétával vettek részt a bajnokságon… A fénykép megjelent az újságban, amihez csak annyit írtak oda: „Az atlétika királya. Mellette II. Károly”. Somodit tartották akkor az atlétika királyának…
1940-es évek, hatalomváltás, magyar időszak, a magyar egyesületek átvehetik ismét a sporttelepet, s az megtelik a magyar egyesületek csapataival. Íme, milyen érdekesen vonultak fel; elől id. Guráth Béla a KAC táblájával, mögötte a két klubelnök, Somodi István balra és Szele Márton jobbra; a kézlendítés pedig nem az, amire gondolunk a ’40-es évek kapcsán, hiszen ez a sportolók nemzetközi köszönési módja volt. Egy anekdota is fennmaradt azokból az időkből, amikor Somodi és Szele váltogatta egymást a KAC élén: a KAC jó, csak a Szele rossz…
Az asztalitenisz egy olyan sportág, amiről nagyon kevés dokumentum maradt fenn. Ez egy sajtófotó 1947-ből, amikor Paneth Farkas megnyerte a Román Kupát. Balról jobbra: Magyar Róbert, Toma Reiter, Paneth Farkas, Magyari Magda, Kolozsvári Szász Sári. Világbajnoki címeiket számolni is nagyon nehéz. A Haggibornak a fényképanyagáról sajnos a mai napig nem lehet tudni, hogy hol van, nagyon nagy érték lenne azt megtalálni és digitalizálni. 20 éven keresztül a Haggibor Románia egyik legjobb csapata volt. Egy másik tény, amelyet ki kell emelni: Kolozsvári Szász Sári nemcsak kiváló egyéni játékos volt, hanem párosban, vegyespárosban is igen kiemelkedő eredményei voltak. 1940–44 között, amikor a magyar csapattal kiutaztak világversenyekre, mindenki azt mondta, hogy a Farkas Gizi, Kolozsvári Szász Sári csapat csak a világháború végét várja, és utána aztán mindent megnyer. Csakhogy, amikor eljött a világháború vége, a határ választotta el őket egymástól. Soha többet nem játszhattak egy csapatban. Mind a ketten „agyonnyerték” magukat egyéniben, párosban, egymás ellen is sokszor játszottak, de egy párost már soha nem tudtak alkotni, pedig talán ők lehettek volna a nemzetközi pingpong mindenkori legsikeresebb párosa.
Szintén az 1940-es, ’50-es évek egyik nagy párosa a Balázs István–Wellman Katalin. Wellman már hétévesen a Kolozsvári Korcsolyázó Egylet, 1942–1944 között pedig a magyar ifjúsági műkorcsolya válogatott tagja. 14 évesen országos bajnokságot nyert a KKE színeiben; ő az utolsó nagy sztárja, bajnoka a korcsolyázó egyletnek. Utána, amikor a KKE-t beolvasztották a Progresulba, annak a színeiben nyert rengeteg aranyérmet, így négy egyéni országos bajnokságot (1949, 1952, 1953, 1954), illetve két páros bajnoki címet Balázs Istvánnal 1958 és 1959-ben. Hosszú időn keresztül a nemzetközi szövetségnek az egyik kiváló bírója volt, még a 70-es éveiben is kijárt a világbajnokságokra bíráskodni. Érdekesség: Wellmann teniszezőként is szép eredményeket ért el, a második világháború idején a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Clubban (KEAC), a háború után pedig a Dermata, Haladás, illetve az Egyetem színeiben versenyzett. Férjével és edzőjével, Pusztai Bélával vegyes párosban négyszer hódították el az Erdély Kupát (1947, 1948, 1949, 1951), az 1950-es évek elején az ország akkori vezetője, Petru Groza, rendszeresen Kolozsvárra járt teniszezni a Pusztai családdal és baráti körükkel.
(Borítóképen: Pillanatkép a ’30-as évek kerékpáréletéből. A kerékpározás először az 1880-as évek végén elitsportként jelent meg, aztán gyorsan elterjedt tömegsportként. Ez látszik abból is, hányan indultak egy 1933-as versenyen… )
