Részletesen kitér arra, hogy a visszaesőknek milyen „bónusz” jár. Márpedig a házigazdák 2012-ben zsidóztak a lelátókon a magyar–izraeli barátságoson, illetve alaposan cigányoztak a magyar–románon, illetve 2015-ben a magyar–szlovákon 2019-ben. A budapesti EB-mérkőzésekről és a müncheni találkozóról készült hang- és videófelvételek igazolják, hogy volt ott füttykoncert, meg hátfordítás és beintés, homofób bekiabálások és türelmetlenséget, diszkriminációt sarkalló molinók is meg-megjelentek.
Nem véletlen, hogy Csányi Sándor a belga–cseh találkozó előtt kifejezetten és nyomatékosan arra kérte a szurkolókat, hogy kerüljék a kirívó reakciókat; az MLSZ-elnök ekkor már tudta-sejtette, hogy lesz következménye az addig történteknek. Mint ahogyan az EB döntő előtt Southgate is arra buzdította az angol drukkereket, hogy ne fütyüljék ki a torna fináléját felvezető himnuszok idején az olasz nemzeti dalt.
Ehhez képest igen disszonáns a magyar diplomácia vezetőjének indulatos, meggondolatlan vagdalkozása, aki munkásőr habitusú besúgókra utal, hogy ilyen lelkületű informátorok mételyezték volna meg az UEFA illetékeseit, mihelyt ezt a meredeken igazságtalan és aránytalanul szigorú döntést hozták. Erről a vélhetően tudatosan felépített harcos retorikáról egy dolog jut eszembe: aki teremfocira termett, jól teszi, ha a szálában marad: egyrészt nem fárad el és nem mond badarságokat, másfelől nem kell attól tartania, hogy szurkolók tömegei bekiabálnak, intenek, merthogy alig fér be drukker a pálya szélére, s ha igen, a biztonságiak hamar kiemelik, midőn atipikusan kezd viselkedni.
A sajtóban dolgozó és magát mégiscsak újságíróként feltüntető megszólaló miatt meg pironkodom itt a határ innenső oldalán, egyébre aligha futja. Talán jó adag szomorúság és együttérzés még belefér a sportújságírás vékonyka, de kitartó krémje és a magyar közmédiában még nyomokban fellelhető szakmai alázat iránt.
