A zongorista Sam (Colin Firth) és regényíró párja, Tusker (Stanely Tucci) lakókocsiútra indulnak, barátokat látogatnak meg, emlékeket felidéző helyszíneket keresnek fel, vitáznak az útvonalon, gyönyörködnek a tájban, beszélgetnek, nevetnek, nosztalgiáznak. Mindezek alapján mondhatnánk, hogy Harry Macqueen második nagyjátékfilmje egyszerű road movie, az alkotásra azonban ránehezedik valami láthatatlan súly: a demencia. Tuskernél ugyanis néhány évvel korábban diagnosztizálták a fokozatosan súlyosbodó szellemi leépüléssel járó betegséget.
Onnantól, hogy mindez világossá válik a néző számára, a film keserédes hangulatba megy át: a gyönyörű tájak, a kifinomult képi világ, az ízléses zenei betétek és a lassú, visszafogottan hömpölygő történések ellenére az embert szorongás keríti hatalmába. Mégpedig azért, mert bárkinek a helyzetébe is próbáljuk beleképzelni magunkat, a szál végül ugyanoda fut: az elfogadáshoz, az elengedéshez és az elmúláshoz.
A film két főszereplője, Stanley Tucci (Tusker) és Colin Firth (Sam)
A két főszereplő között lévő összhang és harmónia áthatja a filmet: az apró mozdulatok, érintések, félszavak, de még a csipkelődések is jól láttatják azt a szeretetet és törődést, amely bárhol képes otthont teremteni kettejük számára. Két évtizedek óta összefonódó élet csendes, visszafogott, csak nagyon ritkán robbanó küzdelmét látjuk az elkerülhetetlen végkifejlet, a búcsú ellen. Sam nem akar, nem tud, nem mer szembenézni párja állapotának romlásával és azzal a ténnyel, hogy Tusker most olyan folyamat részese, amelytől nem tudja megóvni.
A film párhuzamosan mutatja be a két oldalt: a demenciával küzdő emberét, aki igyekszik méltósággal viselni betegségét, de a végső leépülés előtt véget akar vetni életének, valamint az őt szerető társét, aki félelmében először ignorálni próbálja a problémát, majd pedig – bár szíve szerint az utolsó pillanatig küzdene – saját szenvedése árán is elfogadja a beteg akaratát.
Az alkotásban jelentős hangsúlyt kap a csillagos égbolt, a csillagászat, a két főszereplő gyakran kémleli közös elfoglaltságként az eget, a címadó szó pedig nem csak ebben a vonatkozásban kapcsolódik a történethez: a szupernóva ugyanis egy csillag életciklusának végét jelentő hatalmas robbanás megnevezése, amely akár galaxisokat is képes létrehozni, emlékeztetve a nézőt, hogy az elmúlás az élet velejárója, de senki nem múlik el nyomtalanul.
A hangsúly nem a főszereplők nemi identitásán van
A vetítést követő beszélgetésen Harry Macqueen elmondta: elsőként Stanley Tuccit kereste meg az egyik főszerep kapcsán, aki néhány napon belül, a forgatókönyv elolvasását követően azonnal el is vállalta a felkérést. A rendező elmondta, a másik főszerepre Stanley Tucci ajánlotta egyik legjobb barátját, Colin Firthöt. A rendező azt is elmesélte, a kezdeti elképzelés szerint Colin Firth Tuskert, Stanley Tucci pedig Samet alakította volna, de egy baráti vacsora alkalmával, amikor a két színész együtt átnézte a forgatókönyvet, úgy érezték, jobban működnének a szerepek, ha felcserélnék őket. A rendező fogékony volt a változtatásra, és úgy fogalmazott: már a forgatás legelején kiderült, hogy jó ötlet volt a csere.
Arra a közönségből érkező kérdésre, hogy miért éppen meleg pár áll a film középpontjában, a rendező válasza az volt: „Miért ne?” – majd kifejtette, ez a választás részéről egyszerűen csak arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy ilyen és ehhez hasonló tragikus helyzetek bárkivel történhetnek. Szerinte a hangsúly nem a főszereplők nemi identitásán van, hanem azon, hogy két egymáshoz kötődő, egymást szerető ember hogyan birkózik meg a lehetetlennek tűnő elengedéssel és az elfogadással. Ez a gondolat egyébként a film egészét áthatja: egyetlen pillanatra sem kerül előtérbe a melegség kérdése, mindvégig két egymáshoz kötődő lélek szenvedését látjuk, és éppen ettől válik a filmben bemutatott veszteség univerzálissá, bárki számára átérezhetővé.
Azzal kapcsolatban, hogy honnan jött a demencia témája, a rendező elmesélte, néhány éve személyes tapasztalatok miatt kezdett érdeklődni emberként és filmesként is a betegség iránt. Egy akkori kollégáján keresztül ismerte meg a demenciának az emberi szervezetre gyakorolt pusztító hatásait: a hölgy a betegség diagnosztizálásától számított hat hónapon belül elhunyt. A rendező ezt követően közel három évet töltött a demencia tanulmányozásával a Londoni Egyetem (UCL) demenciakutató központjának jóvoltából, ez idő alatt pedig nagyon sok demenciával diagnosztizált emberrel került kapcsolatba, akik személyesen meséltek neki a kór tüneteiről és hatásairól.
A forgatás az Északnyugat-Angliában található Lake District Nemzeti Parkban zajlott, amely elképesztő látványt kölcsönöz a filmnek, erősítve annak road movie jellegét. A forgatással kapcsolatban is érdekes részleteket osztott meg a rendező a közönséggel, többek között a zárójelenet kapcsán. Colin Firth ugyanis nem akarta, hogy bárki helyettesítse őt a hangsúlyos és erőteljes zárlatban, így gyermekkori ismereteit tanár segítségével felelevenítve ő maga zongorázik a film utolsó jelenetében.
(Borítókép: Jelenet a filmből. Fotók forrása. port.hu)
